Rendbontás

XVIII. // 2. Raiden

Raiden Wolf

Kifejezetten megvetem az agressziót és az erőszakot. Türelmes és nyugodt embernek mondom magam. Na persze, az is benne van, hogy sosem kellett erőszakhoz folyamodnom ahhoz, hogy elérjem azt, amit akarok.

A kimértségnek hatalma van. Megfélemlíti a legtöbb embert a magabiztosság. Nincs szükség dühre, ha elég okosan kezeled azokat a helyzeteket, amiken felül akarsz kerekedni.

Szóval, nem. Nem szeretem az erőszakot, de a Halloweeni buli éjszakáján képes lettem volna beleverni Elias fejét a falba. Nem nagyon vagyok az a nagy megmentő, aki beviharzik a várba és harcol a lány kegyeiért a nagy, ijesztő sárkánnyal; nem nagyon avatkozom be mások dolgaiba, de az utóbbi eset más volt.

Egyrészről tökéletesen végig hallgattam, hogy Eve kerek-perec megmondja annak a dögnek, hogy nem akar tőle semmit. Büszke voltam rá, mert szerintem nagyon jól és éretten kezelte, csak hát Elias nem ért a szóból, és már-már dühös volt Eve-re, amiért kikosarazta. Azt pedig, mikor kényelmetlenül érzik magukat a lányok, sajna nem viselem el.

Másrészről... Eve az enyém.

Az elmúlt napokban tudatosan nem kerestem, bár igaz, kurva nehéz volt a fegyelem. Minden nap lementem az edzőterembe, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget, és ne írjak rá vagy akár motorozzak el a házához. Tudtam, hogy úgy lenne a legjobb, ha elfelejteném, és visszafordítanám ezt a fura dolgot, ami kettőnk között kezdett alakulni. Ha visszafordítanám addig, amíg lehet és amíg senki nem sérülne miatta.

De amikor megláttam abban a lenge ruhában... csak meg kellene húznom egy picit a kötőjét a darabnak, és feltárná előttem Eve Hampton tökéletes testét. Éreztem, mennyire feszült a társaságomban, és nem voltam hülye sem – pontosan tudtam, hogy oka van annak, hogy nem találkoztam vele össze szinte egyszer sem a mai este folyamán, és én ezt tiszteletben tartottam. És persze, jobb döntésnek is gondoltam. Most sem akartam idejönni hozzá, csak ezt a szerencsétlen Eliast le kellett állítania valakinek.

Az udvaron elkaptam egy-egy kíváncsi pillantást a tekintetemmel, de nem igazán érdekelt. Utálok arra gondolni, hogy valaki megközelíti ezt a lányt és akarata ellenére zaklatja. Düh ébredt fel bennem arra a képre, hogy valaki, aki nem én vagyok, megérinti. Hiába akarom távol tartani tőle magam, ő az enyém. Csakis az enyém.

– Úgy érzem, kerülsz, Bambi – szólítottam meg végül anélkül, hogy ránéztem volna.

– Ó, ugyan már, ugyan már... bagoly mondja verébnek!

Hitetlenül néztem rá, felvont szemöldökkel fogadtam éles nyelvét. Arcára azon nyomban felkerült az a híres mosoly, amivel zavarát titkolja, a gödröcskék vele együtt vigyorogtak rám.

– Én nem kerüllek.

– Az lehet, hogy nem kerülsz, csak három napja ignorálsz.

– Azt ne mondd, hogy hiányzom!

– Jaj, dehogy, Isten ments, hogy ezt mondjam – gúnyolódott rajtam, én meg csak a fejemet tudtam csóválni. – Csak megvédtem magam, hogy az lehet, hogy én kerüllek, de lehet, oka van ennek. Például az, hogy három napja ignorálsz, és totál úgy éreztem, hogy nem vagy vevő rám.

– Bolond az, aki ne lenne vevő rád, Eve Hampton. – Újra összekapcsolódott a tekintetünk. Elpirult a bókra, én pedig egy mosollyal konstatáltam, hogy igenis hatással vagyok rá. Ő sem tudja tagadni, pont úgy, ahogyan én sem. – Szerintem meg azért kerülsz, mert felizgatlak.

Eve nem ijed meg a flörttől, de kétségkívül zavarba jön tőle. A visszavágásai sokszor engem is meglepnek, de most elvitte a cica a nyelvét – hitetlen vigyorral nézett engem, és egy csöppet még azok a tökéletes ajkai is elkerekedtek.