Rendbontás

XVIII. // 1. Eve

Eve Hampton

Raiden egy üzenetet sem írt a Halloweeni buliig. Nem tudtam eldönteni, hogy örültem-e neki, vagy sem. Egyrészről jónak tartottam a hidegülését, mert rettegtem attól, hogy mi történne, ha nem hagynánk lenyugvási időt magunknak. Totálisan kifordultam önmagamból a Broadway hídon – akárhányszor eszembe jutnak az emlékképek, össze kell szorítani a lábaimat, hogy a jóleső bizsergés ne kerítsen teljesen hatalmába. Piszkosnak éreztem magam már csak akkor is, ha arra a fiúra gondoltam. A kezére a combomon. A homlokára az enyémnek nyomva. A szájára, amit annyira, de annyira kívántam szerda este.

Eldöntöttem, hogy mostantól kerülni fogom. A holnapután esedékes Halloweeni bulira elmegyek, mert megígértem Astridnak. Terveim szerint az lesz hosszú hónapokig az utolsó találkozóm Raidennel. Rosie amúgy is panaszkodott, hogy lassan beindul Aaronnak a vizsgaidőszak az egyetemen és kevesebbet fogja látni, ezért gondolom Raiden sem fog hetente lejárni a Kőviskóba. Ahogy én sem. Nekünk is hamarosan elkezdődik a hajtás a január végi házi vizsga miatt, ami az év végi éles vizsgákra készít fel minket, ezért többet kell majd tanulnom és kevesebbet szórakoznom. Majd felváltva járunk Raidennel a Kőviskóba, és akkor lenyugszik bennem minden.

Csütörtökön az iskola után elmentem anyával egy ruhaüzletbe, hogy bevásároljak a Halloweeni bulira kigondolt jelmezemhez. A többiekkel megbeszéltük, hogy átmegyünk hamarabb Astridékhoz és megpróbáljuk kitalálni, ki minek öltözött be. Extra nehéznek akartam tenni nekik a dolgot. Sokáig bajban voltam, de aztán elhatároztam, hogy egy létező személy akarok lenni, egy történelmileg meghatározó ember. Nyilván szükséges volt az, hogy valamennyire képben legyenek a barátaim is, és azért ne legyen lehetetlen a játék, ezért a választásom végül Mary Wollstonecraftra esett, aki az 1700-as évek végén tevékenykedett íróként és legfőképpen filozófusként. A feminizmus egyik első és legnagyobb alakja, aki számos művet írt a nők jogairól, ami az ő idejében hatalmas szó volt. Egy rendhagyó történelemóra keretében tanultunk róla tavaly, így biztosra tudom, hogy a többiek már hallottak róla. Egy köntöshöz hasonlító fehér ruhát vettem, amit össze kell kötni elöl, és egy fekete francia sapkát.

Amikor szombaton felvettem délután, tökéletes volt az összhatás. A hajamat anya nagy loknikba sütötte és szépen feltűzte egy alsó kontyba, csak úgy, mint Wollstonecraft a legismertebb festményén.

Hidegnek bizonyult a délután, pedig csak annyit voltam kint, amíg kiszálltam apa kocsijából Astridék házánál. Kicsit feszengtem. Vajon itt van már Raiden?

Határozottan megnyomtam a kapucsengőt és egyik talpamról a másikra billegtem, hogy csökkentsem a fázom-érzést. Nem annyira sikerült. Szerencsére Astrid hamar kijött és beengedett. Ő még nem öltözött be; egy melegítőalsó volt rajta és egy olyan The Neighbourhood logós kapucnis pulcsi, amibe kétszer beleesett – gondolom Felixé.

Voltam már párszor Astridnál, de sosem házibuli miatt. Hatalmas emeletes házuk van, pedig csak hárman élnek itt az anyukájával és a nevelőapjával. Ha jól tudom, Mrs. Reese születésnapja miatt valamilyen wellness-hétvégére utaztak el az államból. A rusztikus stílust képviselő ház fekete és narancssárga szalagokkal szépen fel volt díszítve, néhol egy-egy olcsó koponyadíszt és csontvázat is kiszúrt a szemem.

– Menj a nappaliba nyugodtan, már mindenki itt van. Én gyorsan átöltözöm – hadarta Astrid nekem az emeletre vezető lépcső előtt, majd sietősen felfutott azon.

Mindenki? Tehát Raiden is? Vagy nem? Mit jelent a mindenki?

Remegve fújtam ki a levegőt, ahogyan levettem magamról a kabátomat és a sálamat. A fogasra akasztottam őket, a szám belső oldalát rágtam idegességemben. Amennyire vonz a gondolat, hogy láthatom Raident, pont annyira féltem is tőle, mert fogalmam sincs, hogy a legutóbbi találkozónk után mégis hogy a francba kéne reagálnom rá.