Complicated

»Part 44«

Szombaton végül Aidan szobájában ragadtam, így vasárnap reggel vitt haza. Aznap éjjel pedig újra beosont a szobámba. Bár hajnalban eltűnt, azért az éjszaka java részét velem töltötte. Úgy tűnt hogy most minden rendeződik körülöttünk, úgy éreztem magam, mintha a felhők fölött szállnék. Bár az egyetemen nem igazán találkoztunk, vagy ha mégis akkor néhány szóváltáson kívül semmi sem történt. A változás végülis abban nyilvánult meg, hogy nem veszekedtünk, minden éjszakát nálam töltött titokban és többet csókolóztunk, leginkább akkor amikor senki sem láthatta, mégis egész nap vigyorognom kellett. Azt éreztem, hogy bármire képes vagyok. Egyszerűen csak boldog voltam. Olyan boldog, mint még talán soha. A környezetemben mindenkinek feltűnt a változás, de csak kevesen tudták a pontos okát. Ez a felhőtlen boldogság egy kicsivel több, mint egy hétig kitartott. Aztán hirtelen újra a földön találtam magamat, egy hatalmas esést követően. 

Szerdán az utolsó előadásom előtt átmentem a kávézóba. Úgy éreztem muszáj innom egy csésze kávét, különben kidőlök. Persze csodálkoztam is volna rajta, ha nem így van, hiszen konkrétan hajnal négyig ébren voltunk, és ez idő nagy részében beszélgettünk. Miután Aidan elment, megpróbáltam aludni egy kicsit, de az semmire sem volt elég, az előadások pedig túl unalmasak, így fél percenként csipkednem kell magamat, hogy el ne aludjak. 

- Köszi! - pillantok hálásan a baristára, amikor átnyújtja az eldobható poharat. 

- Nahát! Kit látnak szemeim? Csak nem Szörny Ella? - bár jó ideje nem találkoztam vele, bárhol felismertem volna az irritáló hangját. Mély levegőt vettem, majd mielőtt megfordultam volna a szemeimet forgatva, magamra varázsoltam egy bájos mosolyt. 

- Milyen eredeti! Általános óta nem szólított így senki. - a rózsaszín melírcsíkok helyett, most az egész haja vége élénk pirosan izzott. Idejét nem tudom, hogy mikor találkoztam utoljára Sophie-val, de őszintén, nem is hiányoltam. Most viszont megfordul a fejemben a gondolat, hogy mi lehetett vele ez idő alatt? 

- Hallom szakítottál a pasiddal. - billenti kissé oldalra a fejét lesajnálóan. 

- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen szakítottunk. 

- Biztos nagyon rosszul érintett, hogy dobtak. 

- Közös megegyezés volt és jól vagyok. Kösz, hogy aggódsz. - lépkedek a kijárat felé, de elém toppan, így kénytelen vagyok megállni. - Mit akarsz Sophie? - sóhajtom fáradtan. 

- Tényleg megdugott Aidan? - ha szemmel ölni lehetne, azt hiszem már halott lennék. 

- Nem. De ha így is lett volna se lenne hozzá semmi közöd! - felelem halál nyugalommal. 

- Ami azt illeti, nagyon is lenne hozzá közöm! - vágja hozzám dühösen. - Főleg, hogy az ő gyerekével vagyok terhes. - tekintetem azonnal a hasa felé siklik. Tenyerét rá simítja lapos hasára és elégedetten elmosolyodik. - Mi a baj Ella? - hangja negédessé változik. - Kissé mintha elsápadtál volna. 

- Szép próbálkozás, de nem hiszem el. - felelem végül újra rátalálva a hangomra.

- Pedig igaz, most hat hetes. - zakatol a szívem és lever a víz. Ez nem lehetséges. A vállamon lévő táska pántjába markolok és kikerülve a szőke lányt kilépek a friss levegőre. Úgy érzem megfulladok, egyszerűen nem jut elég oxigén a tüdőmbe, mintha egy nehéz súlyt helyeztek volna a mellkasomra. Zúg a fülem, folyamatosan ugyan az az egy mondat visszhangzik a fejemben. Az ő gyerekével vagyok terhes. Hirtelen egy rántást érzek, a kávéspohár kicsúszik az ujjaim közül és meghallom a hangos dudálást. 

- Jól vagy? - szólít meg egy idegen férfi. Lassan eljut a tudatomig, hogy az előbb majdnem kiléptem egy autó elé. Ez a férfi mentette meg az életemet, azzal hogy hátra rántott. Kellemetlenül feszíteni kezd a mellkasom és levegő után kapkodok.