Complicated

Part 60

- Mrs. Wilson? - kopogtattam be a nyitott ajtón, mire a szőke hajú nő kíváncsian felpillantott. 

- Szia Ella! - mosolyodott el egyből. - Miben segíthetek? 

- Lenne rám néhány szabad perce? - érdeklődtem idegesen toporogva. A legkevésbé sem vágytam arra, hogy bárki is meglásson ahogy a pszichológus ajtajában ácsorgom. 

- Pontosan negyed órám van. Gyere nyugodtan. - intett, a kezében lévő dossziét az üveg dohányzóra letéve. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót és amíg ő a szürke fotelbe ült le és a színben passzoló kanapén helyezkedtem el. - Miről van szó? 

- Tanácsot szeretnék kérni. 

- Ugye tudod, hogy még mindig nem mondhatok semmit sem a pácienseimről? - billenti oldalra a fejét mosolyogva. 

- Egy barátomnak szeretnék segíteni, de nem tudom mit tanácsolhatnék neki. 

- Hallgatlak. - biccent, teljes figyelmét felém fordítva. 

- Öhm, szóval... van egy barátnőm. Összejött egy sráccal és tök jól megvoltak egymással. - kezdek bele a mesélésbe, kerülve a szemkontaktust. - Azt kell tudni a srácról, hogy gyerekkorában volt egy, eléggé tragikus élménye. Röviden végig nézte ahogy egy szerettét bántalmazták. Ezzel az emlékkel kapcsolatban volt egy rémálma, amiben az egészet újra élte. Viszont ő volt a bántalmazó, a bántalmazott pedig én. - Mrs. Wilson felvonja a szemöldökét én pedig azonnal korrigálom magamat. - Az én barátnőm volt. Szóval ezt az álmot elmesélte a barátnőmnek. Ezt követően nem beszélt vele, nem reagált az üzenetekre sem. Aztán végül találkoztunk. Nagyjából meg is beszéltük a dolgokat, mármint mondott dolgokat, amikből jobban megértettem. De nem hiszem, hogy ő emlékezne is belőle valamire, mert részeg volt. Azt hitte van valaki más. Félre értette az egyik telefonbeszélgetésemet. Mindegy, nem is ez a lényeg. Reggel, amikor már jobban volt elmondtam neki, hogy annyi időt adok neki amennyit csak szeretne, de sehová sem fogok menni. Bár nem lökött el magától, mégis valahogy, mindig kibújt az érintések alól. Aztán este elmentünk a barátainkkal szórakozni. Mondjuk ő előtte vissza utasította, végül mégis megjelentek. Mintha társaságban közelebb engedett volna magához, persze nem úgy, mint az álom előtt, de akkor is. - visszagondolok a szombat estére, amikor a barátaink társaságában magához ölelt és apró csókokkal ajándékozott meg, bár az ajkaimat kerülte. - Viszont utána az egyik barátunk elmondta, hogy mutattak neki rólam egy képet, amin egy másik sráccal voltam. Igazából csak barátok vagyunk. De mi van, ha az egész csak erről szólt? Ha csak a féltékenység miatt engedett magához újra közelebb. Másnap nem is beszéltünk. És a héten is annyira fura volt. Mintha leakarna rázni, de közben mégsem. Olyan ellentmondásos. És egyszerűen nem tudom, mi lenne a helyes. Mit kéne tennem? Mivel segíthetnék neki? Adtam neki időt és teret. Nem keresem őt, nem erőltetem az interakciókat. De közben annyira hiányzik. És attól félek, ha ezt tovább folytatjuk így, végül lefog mondani rólunk. Nem akarom, hogy olyasmi miatt hagyjon el és mondjon le rólam, ami csak a fejében létezik. Mármint, valahol megértem a félelmeit, de tudom, hogy sohasem bántana. 

- Úgy gondolom, te nem tehetsz többet annál, hogy mellette állsz és támogatod. Nem küzdhetsz meg helyette a démonaival. A félelmeit neki kell leküzdenie, nem pedig neked. Ne távolodj el tőle teljesen, érezze hogy ott vagy és számíthat rád. Próbáld megtalálni azt a határt, ami még az álma után nem túl sok neki, amit még kényelmesen eltud fogadni és nem feszeng miatta. A rémálmok mindig hatással vannak az emberre. Újra és újra átéljük őket, akaratunk ellenére is. Az érzés bennünk marad, egy ideig. Aztán szép lassan elhalványul és megfeledkezünk róla. Aidan álma viszont már önmagában is egy megterhelő emlék volt, amit egy sokkal rosszabb variációban látott újra játszódni. Ahhoz, hogy ezt elfelejtse és felül tudjon rajta kerekedni, sokkal több idő kell. - a nap folyamán végig csak az járt a fejemben, amit Mrs. Wilson mondott. Az álmok hatással vannak ránk, a rémálmok pedig még inkább. Valahogy az ember mindig hamarabb túljut a kellemes érzéseken, a boldogságon. De, ha valami rossz történik, ha valamiféle negatív érzelem uralkodik el rajtunk, azon sokkal nehezebb tovább lépni. Azt sosem felejtjük el olyan könnyedén, mint a jó dolgokat. Pedig bárcsak fordítva lenne. Talán a világ is jobb hely lenne, ha a pozitív érzelmeket nem vennénk ennyire természetesnek. Mrs. Wilson a hét elején azt kérdezte tőlünk az önismereti órán, hogy van e számunkra olyan szó, ami nehézséget okoz kimondani. A diákok egy része elkezdte sorolni a nyelvtörőszavakat, amin jót nevettek. Nem fogták fel a kérdés valódi lényegét. A pszichológus velük mosolygott, aztán a tekintete megakadt rajtam.