Complicated

»Part 49«

Fáradtan lépkedtem az egyetem folyosóin a következő órámra. Nem fizikailag éreztem magamat fáradtnak, hanem inkább mentálisan. A héten már belépünk a novemberbe ami azt jelenti, hogy hamarosan kezdődnek a félévi vizsgák. Az első vizsgaidőszakom az egyetemen. Már most nagyon stresszes és fárasztó, pedig hivatalosan még el sem kezdődött. Az előadóterembe lépve azonnal a megszokott helyem felé veszem az irányt, ahol már a padtársam ott ül.

- Szia Mike. - villantok felé egy illemtudó mosolyt.

- Szia! Miújság? Hogy állsz a beadandóval? - érdeklődik, mire én fájdalmasan felnyögök ahogy lehuppanok a székre.

- Nagyjából sehogy. - támasztom államat tenyerembe, ahogy rá pillantok. - Úgy érzem meghalok. Totál kikészít ez a sok beadandó, a tanulás, a dolgozatok, meg a vizsgák.

- És ez még csak az első féléved. - paskolja meg a vállamat együttérzően.

- Ne is mondd! - hunyom be szemeimet elborzadva. - Szerintem nem fogom túlélni. Ha a tanulásról van szó, mintha megállna az idő és nem akarna tovább menni. De közben meg még csak most volt az első napom és máris itt vannak a vizsgák a nyakamon.

- A napok lassan telnek, de a hetek és a hónapok valahogy mindig felpörögnek.

- Pontosan. - bólintok határozottan. - Ijesztő az idő. - fintorgok, mire Mike elmosolyodik.

- Gyorsan eltelik majd ez a pár év. Amikor majd a kezedben fogod a diplomádat, visszagondolva nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek most tűnik.

- Lehet, de még nem fogom a kezemben a diplomámat és jelenleg nagyon is szörnyű. - sóhajtom. Mike arckifejezése megváltozik, nekem pedig az orromba kúszik egy ismerős illat. Mielőtt megfordulhatnék már a combomon érzem forró érintését. A szívem azonnal heves vágtába kezd, az előbbi rossz hangulatom pedig semmivé lesz, arcomra egy mosoly kúszik. Izgatottan fordulok felé. - Hát szia!

- Hát szia! - ismétli meg a szavaimat elmosolyodva majd egy gyors csókot nyom ajkaimra. Amikor elválunk arckifejezése újra mogorva lesz, tekintete a hátam mögé siklik. - Te meg mit bámulsz?

- Semmit. - feleli azonnal a srác.

- Ne légy ilyen bunkó. - förmedek rá csendesen. - Ismered Mike-ot a padtársamat? - dőlök hátra a székemen, hogy jól láthassák egymást. - Épp arról beszélgettünk az előbb, hogy milyen fárasztó a tanulás és hogy mennyire stresszes már most a vizsgaidőszak.

- Nem kell miatta aggódnod. Nem olyan nehéz, mint ahogy azt a tanárok mondják. - nyugtat, lágy tekintetét rám vezetve.

- Elvégre téged is átengedtek. - morogja az orra alatt Mike, alig érthetően.

- Mondtál valamit gyökér?! - förmed rá azonnal Aidan. Ujjaimat combomon nyugvó kézfejére simítom, kihúzom magam a székben és megpróbálok úgy helyezkedni, hogy ne lássák egymást. Kár, hogy mind a ketten magasabbak nálam és valószínűleg átlátnak a fejem felett. Aidan felé fordulok és kissé megszorítom ujjait. Tekintete végre megtalálja enyémet és arcvonásai egy pillanat alatt megváltoznak. A ráncok kisimulnak a homlokán, a nyakán kidagadó ér eltűnik, az állkapcsa ellazul, smaragdjai csak rám fókuszálnak. Nyelvével végigszánt édes ajkain én pedig akaratlanul is leutánzom mozdulatait. Elmosolyodik, ujjai fentebb kúsznak, combomba mélyednek. A pulzusom megemelkedik, mintha apró áramcsapás cikázna végig testemen. Lassan felém hajol, ajkaim enyhén elnyílnak egymástól. - Mondd csak. - suttogja a fülembe rekedtes hangján, minek következtében minden egyes szőrpihe vigyázban áll a testemen. - Hányszor sikítottad a nevemet álmodban? - ajka nyakamat cirógatja, szemeim akaratlanul is lecsukódnak. Lehelete égeti a nyakamat, de nem csókol meg, csak kínoz.