Complicated

»Part 1«

- Hiába volt minden vívódásom... nem használt semmit. Nem tudom elfojtani érzéseimet. Meg kell mondanom, mennyire imádom, milyen forrón szeretem magát.

- Ariella! - lépett be a szobámba anya, dühösen kicsapva az ajtót. Ebből tudtam, hogy nem most szólt először. A könyvemből felpillantottam rá, majd tekintetemet vissza vezettem a sorokra. - Ella, drágám. - kezdte meglepően nyugodt hangon - Tedd le végre azt a könyvet! Ha nem indulunk el most rögtön elfogunk késni a megnyitóról.
- Csak elolvasom még ezt az oldalt és mehetünk. - válaszoltam, fel sem pillantva rá. Ideges voltam és izgatott, de semmi pénzért nem mutattam volna ki vagy mondtam volna el az anyámnak, hogy az éjjel nem aludtam többet egy óránál és, hogy csak azért húzom az időt, mert félek. Igen, nagyon is féltem.
- Már legalább ezerszer kiolvastad azt a könyvet. Szerintem kívülről tudod az egészet. Most már tényleg indulnunk kell! Chad kivitte a csomagjaidat, kint vár az autóban. - sóhajtva csúsztattam be a könyvjelzőmet a lapok közé, majd felültem. - Siess! Lent várunk. - a szememet forgatva álltam fel ágyamról, a könyvet becsúsztattam az egyetlen táskába ami még a szobámban volt. Az egész alakos tükröm elé állva megigazítottam a fekete ceruza szoknyámat, mely alig pár centivel ért véget a térdem felett. Megpróbáltam lentebb húzni, aztán inkább vissza húztam. Gyűlöltem a szoknyákat! Nem is volt több, csak ez az egy, de az anyám szerint illendő az egyetem megnyitójára elegánsan öltözni. Még utoljára leellenőriztem a külsőmet, aztán a vállamra kaptam a táskámat és még egyszer körbe pillantottam a szobámban. Mély levegő! Minden rendben lesz. Meg tudod csinálni. Nem örökre mész el, vissza fogsz még jönni. Ez a te otthonod. Ne aggódj!

Bezártam magam mögött a bejárati ajtót, majd hátra sem nézve bepattantam az út szélén álló autóba és már indultunk is.
- Na, mi van egyetemista? Izgulsz? - érdeklődött Chad a hátsó ülésről, mire én mosolyogva hátra pillantottam rá.
- Egy kicsit. - utáltam az érzéseimről beszélni, mert akkor sebezhetőnek éreztem magamat, de tudtam, hogy Chad magára venné, ha hazudnék neki, ezért választottam mindig a fél igazságot. Nem akartam elmondani, hogy félek. Pedig így volt. Féltem az új környezettől. Nem tudtam, hogy lesznek-e majd barátaim. Féltem, hogy itt kell hagynom az anyámat és a barátomat. Féltem, hogyha elmegyek akkor Chad majd megunja a távolságot és talál valakit aki sokkal jobb nálam. Féltem, hogy anyám nem tudja majd elviselni az egyedüllétet. Féltem, hogy az egyetemen kudarcot vallok. Féltem, hogy nem találok majd barátokat és egyedül leszek. Féltem, hogy nem fognak majd elfogadni. És féltem saját magamtól. A tetteimtől és a reakcióimtól. Féltem, hogy nem tudom majd rendesen kezelni a tényt, hogy az apámmal és az új élettársával fogok élni. Egy szóval mindentől féltem. Nem is, inkább rettegtem. Pedig ekkor még álmaimban sem gondoltam volna, hogy mennyire megváltozik majd az életem.