Complicated

»Part 46«

Szombat reggel együtt mentünk haza Aidan-el. A randi után kérdés nélkül a diákszövetségiház felé vette az irányt. Bár észérvekkel megpróbáltam rávenni, hogy inkább haza kellene vinnie, mindenre volt egy megoldása. Őszintén nem is annyira bántam a dolgot, hiszen így nem kellett arra ébrednem, hogy hűlt helyét találom magam mellett. Reggel pedig segítettem neki összeszedni a szennyesruháit és az ágyneműjét is lehúztam, megígérve neki, hogy én magam fogom felhúzni a frisset, ha már ennyire lusta. Induláskor Jay-el és még pár sráccal összefutottunk, de köszönésen kívül esélyem sem volt bármi mást mondani, ugyanis Aidan siettetve kihúzott a házból egyenesen az autójáig. Amikor haza érkezve megpillantottuk a feljárón Elena autóját, azt hiszem egy pillanatra mind a ketten elfelejtettünk levegőt venni. Teljesen kétségbeestem.

- Most mit csináljunk? Nem láthatnak meg minket együtt! - fordultam Aidan felé pánikolva, aki egyszerűen tovább hajtott.

- Nyugi! Majd egy kicsit arrébb kiteszlek, aztán teszek egy kört és úgy jövök vissza. Nem fognak rájönni. - pillant rám, de a tekintetében jól látom az aggodalmat. Bár a kettőnk dolgát megbeszéltük előző este, a szüleink szóba se jöttek. Ez még mindig akadályt jelentett közöttünk és azt hiszem kimondatlanul is egyetértettünk abban, hogy ők nem szerezhetnek rólunk tudomást. Bár önzőmódon nem foglalkoztunk velük és a saját igényeinket tartottuk szem előtt, a szüleink boldogsága mindkettőnknek volt annyira fontos, hogy ne tegyük tönkre önös érdekekből. Együtt vagyunk, igen, de fogalmunk sincsen róla, hogy merre tart a kapcsolatunk vagy meddig fog tartani, így jobb ha nem kockáztatunk. Aidan a következő utcasarkon leáll az út szélére. - Ne izgulj, rendben? Csak legyél természetes. - fordul felém, bátorítóan megszorítva ujjaimat. - Néhány perc múlva találkozunk. - hajol felém édes csókot hagyva ajkaimon. Kipattanok az autóból és idegesen körbe pillantok. Sietős léptekkel indulok vissza a házunk felé, miközben állandóan magam után tekintgetek. Félek, nehogy apa a semmiből felbukkanjon és lebukjunk. Mielőtt beléphetnék a bejárati ajtón megigazítom a hajamat és mély levegőt veszek.

- Hahó! - kiáltok reménykedve, hogy nem kapok választ.

- Szia Ella! A konyhában vagyok. - hallom meg Elena hangját.

- Hogyhogy itthon vagy? - érdeklődöm a kabátomat levéve.

- Apád aggódott érted. - bukkan fel a konyhaajtóban. - Mondta, hogy majd csak ma jössz haza, de nem tudtuk hogy mikor. Inkább itthon maradtam, ha Aidan felbukkanna, hogy kitudjam mosni a ruháit, de még nem volt.

- Oh. - motyogom válaszként. Eszembe se jutott, hogy talán pont a fia miatt maradt itthon.

- Minden rendben? - ráncolja homlokát.

- Persze! Ne haragudj, lehettem volna pontosabb is és akkor nem kellett volna itthon maradnod.

- Ne is törődj vele! - legyint mosolyogva. - Úgyse láttam már két hete.

- Két hete? - döbbenek meg a lépcső felé igyekezve. - Nem is beszéltetek azóta?

- Néhányszor felhívtam, de már te is tudod, hogy milyen. Nem lehet vele túl sokat beszélni és mindent harapófogóval kell belőle kihúzni, amire szintén nem vevő. - sóhajt szomorúan.

- Sajnálom. Nem kellene ilyen elutasítóan viselkednie veled. - mondom őszintén aztán felpillantok mert kinyílik a bejárati ajtó és Aidan lép be rajta. Tekintetemet azonnal elfordítom róla, félve nehogy szavak nélkül is eláruljam magamat.

- Szia drágám! - üdvözli boldogan Elena.

- Hogyhogy itthon vagy? - kérdi köszönés nélkül.