Tiltott gyümölcs

28. fejezet - Sebastian

2018. június 4.

Ma egész nap hasogatott a fejem. Főleg akkor, amikor belegondoltam, mi minden van még hátra a tanévből. Ballagás, jegyek lezárása, osztálykirándulások...
Mindenesetre nem adhattam hangot a szenvedésemnek, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a legjobb formámat hozzam, mikor reggel beléptem a másodikosokhoz.
- Valaki esetleg szeretne felelni? - tettem fel a kérdést megszokásból, holott jól sejtettem a választ.
Most az egyszer azonban nem hibáztattam őket a síri csendért, ugyanis így júniusban már nekem sem volt sok kedvem a tanításhoz. Főleg, hogy kint hét ágra sütött a nap, és az egész épület kezdett egy hatalmas katlanná változni. A legtöbben a füzetükkel legyezték magukat, én pedig az összes ajtót és ablakot kinyittattam velük. Légkondi nélkül ez volt a legtöbb, amit meg tudtam tenni. De még ennek ellenére is éreztem, hogy izzadság gyöngyözik a homlokomon, a fejfájásom pedig csak egyre rosszabbodott.
Egyedül csak Tabitha viselt farmert és hosszú ujjú pólót, és egy pillanatra megijedtem, hogy összeesett a melegtől. Aztán azonban hál istennek megmozdult a mellkasa, így biztos lehettem benne, hogy életben van.
Afelől viszont már volt némi kétségem, hogy valóban alszik-e. Megfordult a fejemben, hogy pénteken csak kétségbeesésében volt hajlandó rám írni, most pedig tovább folytatja azt a szokását, hogy levegőnek néz.
A mellkasa azonban egyenletesen emelkedett és süllyedt, az ajkai enyhén elnyíltak, valamint néha halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott, amit elnyomott a többiek pusmogása.
Tényleg aludt.
Annyi kérdés kavargott a fejemben. Hazament végül hétvégén, vagy Josie-nál maradt? Sikerült kibékülnie az anyukájával? Miért ilyen fáradt? Otthon műveltek vele megint valamit, vagy Josie-val túl sokáig maradtak ébren?
Azonban nem ez volt a megfelelő időpont, hogy ilyeneken gondolkodjak.
- Mit szólnátok, ha átbeszélnénk az átlagotokat, és júniusban csak azok felelnének, akik két jegy között állnak? - ajánlottam fel, amire természetesen mindenki lelkesen bólogatott. Főleg azok, akik biztosak voltak benne, hogy őket nem érinti a dolog.
- Na, fogadjunk, hogy én is köztük leszek - sóhajtott fel Steve, biztosra véve, hogy az ő neve is el fog hangzani a következő percekben.
Fellapoztam a noteszemet, majd a jegyeket átnézve soroltam is a neveket.
- Matt, Tina, Chelsea, Linda...
- Én miért? - kapta fel a fejét Linda, aki ezidáig vígan Brendával cseverészett.
- Ne tőlem kérdezd, te szerzed a jegyeidet.
- De hiszen a legutóbbi dolgozatom kitűnő lett - szállt velem vitába.
- Igen, de az a szokásos hónap végi dolgozat volt. A év végi témazáród viszont nem sikerült túl jól. Az pedig háromszor számítódik bele az átlagba - magyaráztam.
- De miért? - pislogott rám kerek szemekkel, mintha most hallana erről először, holott minden év elején elmagyarázom, hogy az évi négy fogalmazás kétszeres, a negyedévente írt témazárók pedig háromszoros jegynek számítanak. Ráadásul ez nem csak az én tantárgyamra érvényes.
- Mert ez a szabály - sóhajtottam, nem akartam bonyolultabb magyarázatba fogni.
- Hát de így sokkal rosszabb az átlagom. Most akkor hogy is állok pontosan?
- Úgy állsz, hogy hónap végéig lefelelsz kitűnőre, és megkapod a jobb jegyet.
- Ja, jó, oké - törődött bele.
- Sarah... - folytattam a felsorolást, egy pillanatra azonban felpillantottam Sarah helyére, ami természetesen üresen állt - Szóljatok neki, hogy javítania kell. Nem fogom elfogadni kifogásnak, hogy nem tudott róla.
- Már írtam is neki - lengette meg Chelsea a kezében lévő telefont.
- Amber - néztem fel ismét, ugyanis meglepett, hogy az ő átlaga is két jegy közé esik.
- Hát igen, az az év végi dolgozat... - motyogta, de inkább vidáman, mint bosszúsan.
- És ennyi - jelentettem ki.
- Tanár úr, nekem nem kell felelnem? - tette fel a kérdést Steve bármiféle jelentkezés nélkül, mire visszalapoztam a névsor elejére.
- Nem, neked stabil az átlagod - mondtam, amin Steve lepődött meg a legjobban.
- Komolyan? Király!
A kitörő lelkesedését látva a homlokomat ráncoltam.
- Tudjátok, hogy az elektronikus napló automatikusan kimutatja az átlagotokat a jegyeitek alapján, ugye? - vontam fel a szemöldökömet, ugyanis úgy tűnt, a fele társaságot meglepetésként érte a leendő év végi osztályzata. Holott pontosan azért volt kötelező elektronikusan vezetni a jegyeket, hogy mindenki tisztában legyen a teljesítményével. Az ellenőrzőkkel lehetett trükközni, de az elektronikus naplóval nem.
- Elvesztettem a jelszavamat, úgyhogy nem tudok belépni - vont vállat Steve, mintha ezt a problémát nem lehetett volna orvosolni.
- Mrs Deckertől meg tudod kérdezni, ő intézi az adminisztrációs dolgokat - javasoltam.
- Látja, tanár úr, pontosan ez itt a probléma, hogy Mrs Deckert kéne megkérdeznem.
- Akkor az osztályfőnöködet kérd meg, hogy beszéljen Mrs Deckerrel - álltam elő az újabb ötlettel.
- Hát, őt is inkább kerülném. Lehet, hogy mostanában kissé felbosszantottam, hehe - vont vállat vigyorogva, mint aki cseppet sem bánja a tettét.
- Jó, akkor elkérem a jelszavadat Mrs Deckertől én, ha szeretnéd.
- Tényleg? Király!
Ezt a reakciót beleegyezésnek könyveltem el, így amint kicsengettek az óráról, fel is ballagtam Mrs Decker kabinjába.
- Meg tudod nekem adni Steve Dawson belépési adatait az elektronikus naplóba? - tértem rá rögtön a lényegre.
Mrs Decker a számítógépe mögött ülve rám emelte a tekintetét.
- Minek az neked? - ráncolta a homlokát.
- Mert elvesztette - vallottam be őszintén.
- Az a fiú a fejét is elvesztené, ha nem lenne a nyakára rögzítve - morgolódott Mrs Decker, miközben hangos kattintgatások jelezték, hogy eleget tesz a kérésemnek.
Mrs Decker tovább motyogott magában, én azonban nem igazán figyeltem oda, de biztos voltam benne, hogy épp Steve-et átkozza a felelőtlensége miatt. Nem csoda, hogy szegény fiú nem mert tőle segítséget kérni, Mrs Decker ugyanis előtte se zavartatta volna magát, és ugyanígy hangot adott volna a véleményének.
- Tessék, itt van - firkantotta le végül az adatokat egy papírra.
Nem kérdezte meg, hogy egyébként miért én foglalkozom ezzel. Vagy tisztában volt vele, hogy a diákok nem szívesen keresik fel őt, vagy a gondolatai túlságosan is máshol jártak.
Ezt követően vissza is mentem a másodikosokhoz, hogy odaadjam Steve-nek a Mrs Deckertől kapott papírt.
- De most már akkor használd is - tettem hozzá, miközben átnyújtottam neki a cetlit.
- Úgy lesz - vigyorgott rám, miközben belegyömöszölte a papírdarabot a nadrágzsebébe.
Csak reménykedek, hogy nem mosáskor fog újból előkerülni...
Kifelé menet még vetettem egy gyors pillantást Tabithára, aki továbbra is ugyanabban a pózban aludt. Ezután Josh-ra tévedt a tekintetem, aki felvont szemöldökkel, kissé kihívóan bámult vissza rám, így inkább gyorsan továbbsétáltam.
Mivel a szóbeli érettségik már véget értek, a negyedikesek hivatalosan is befejezték a gimnáziumi tanulmányaikat, és csak pénteken kell utoljára bejönniük, hogy elballagjanak. Nélkülük az emelet szinte kihaltnak tűnt, már-már hiányzott a megszokott zsivaj, ami mindig az ő osztályukból eredt. 
A tantermükben még mindig több helyen feltűnt a ,,33%" felirat egyfajta fohászként, ugyanis ennyit kellett minimum elérniük a sikeres érettségihez. Emellett pedig különféle kartonlapok hevertek szanaszét.
- Mi lesz a ballagási dekoráció témája? - kérdeztem a harmadikosokat, ugyanis egyáltalán nem tudtam megfejteni, mit szeretnének ábrázolni a pirosra és sárgára festett lapok.
- Pokol - kaptam meg a választ, mire minden értelmet nyert.
Végül miután velük is megbeszéltem az év végi osztályzatukat, megengedtem nekik, hogy folytassák a dekorációk készítését, ugyanis a látottak alapján nem álltak túl jól, és tudtam, hogy milyen stresszes tud lenni, mikor határidőre kell megcsinálni valamit, ráadásul korlátozott idő alatt. Azonban amennyire megfigyeltem, legalább mindenki kivette a részét, és senki sem próbálta megúszni a dolgot.
Alapvetően a negyedikesekkel zártam volna a napot, mivel azonban ők már nem voltak, hamarabb végeztem. Ennek ellenére mégsem indulhattam haza, ugyanis az igazgatónő egy gyors megbeszélést hívott össze a tanáriban ebédszünetben. A fő téma a ballagás volt, így én teljesen feleslegesnek éreztem a jelenlétemet, ugyanis mivel nem voltam osztályfőnök, az egyetlen fontos információ, amit meg kellett jegyeznem, az volt, hogy hol és mikor kell megjelennem a ballagás utáni banketten.
Időközben a fejfájásom is visszatért, hiába vettem be gyógyszert korábban, így csak reménykedtem benne, hogy a többi dolgot majd máskor fogjuk megvitatni.
Kérdéses volt ugyanis, hogy ki fogja az idei osztályképeket készíteni, mivel az igazgatónő ragaszkodott a hatvanöt éves Mr Woodhoz, aki minden év végén azzal a mondattal köszönt el, hogy jövőre már nem fogja tudni vállalni a fotózást. Ez az egész helyzet emlékeztetett a gimis irodalomtanáromra, akitől minden év végén elbúcsúztunk nyugdíjba vonulása miatt, hogy aztán minden szeptemberben visszajöjjön tanítani, egészen addig, míg át nem vettem a helyét. Mindenesetre jó baráthoz híven beajánlottam Dave-et, ha esetleg másik fotósra lenne szükség, az igazgatónő azonban nem nyilatkozott az ügyben, ugyanis sokkal jobban szerette lineáris sorrendben kezelni a problémákat.
A másik dolog, amivel kapcsolatban kérdések merültek fel, az osztálykirándulások voltak. Az elsősökkel és a harmadikosokkal nem volt túl sok gond, az előbbiek ugyanis sütögetést terveztek, az utóbbiak pedig beérték a helyi stranddal. A másodikosok viszont több napos kirándulást szerettek volna, ami ellen Mrs Kean hevesen tiltakozott. Őt ismerve azonban előbb-utóbb úgyis beadja a derekát, legrosszabb esetben kiharcolja, hogy több kolléga kísérje őket. Volt azonban egy olyan sejtésem, hogy én semmiképp nem leszek köztük.
- És akkor ennyi lenne mára - zárta le a megbeszélést az igazgatónő, mire én kissé látványosan fellélegeztem a megkönnyebbüléstől.
Azonnal a kabinom felé vettem az irányt, hogy felkapjam a cuccaimat, egy kis szerencsével ugyanis még elérhettem volna a legközelebbi buszjáratot.
Ahogy azonban elhaladtam a másodikosok osztálya előtt, észrevettem Tabithát, aki egyedül gubbasztott az egész teremben.
- Szia - sétáltam vissza az ajtóhoz.
Elvégre, úgyis elég sűrűn járnak a buszok...
- Jó napot - válaszolta mogorván, felém se pillantva, amitől kissé hátrahőköltem.
Lehetséges, hogy álmodtam a péntek történteket? Most akkor még sincs minden rendben köztünk?
Már azon gondolkodtam, hogy előveszem a mobilomat, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álmodtam az üzenetváltásunkat, mikor észrevettem a Tabitha előtt heverő füzetet. Fejjel lefelé is kivehető volt, hogy számokkal és betűkkel van tele.
- A füzetedre vagy mérges, vagy rám? - kockáztattam meg a kérdést, miközben tettem egy lépést Tabitha felé.
- A füzetre - nézett végre rám bűntudattal a szemében - Van rá bármi esély, hogy az irodalom mellett matektanár is? - csillant fel a szeme, azonban el kellett keserítenem.
- Töri - csóváltam a fejem.
Bármi másban tudtam volna neki segíteni, a matek azonban annyira távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.
Tabitha csalódottan dőlt hátra a székén, miközben kétségbeesetten bámult a füzetre, mintha azt várná tőle, hogy megszólaljon, és elmagyarázza neki, miért az van beleírva, ami.
- Azért megpróbálhatok segíteni? - ajánlottam fel, annak ellenére, hogy tudtam, ez alkalommal nem én leszek a megmentő, aki elmagyarázza neki a tananyagot.
- Ha nincs jobb dolga - vont vállat, én pedig rögtön el is foglaltam Josh helyét.
Már szinte vártam, hogy Tabitha hátrébb húzódjon a székével, úgy, mint máskor, most azonban ez nem következett be. Sőt, ez alkalommal a padra könyökölt, az állát pedig a tenyerével támasztotta. Így elég közel volt hozzám ahhoz, hogy a parfümének illata folyamatosan betöltse az orromat.
Mivel egy perccel korábban még abban sem voltam biztos, hogy ismét beszélő viszonyban vagyunk, eléggé meglepett a dolog. Nem tudtam eldönteni, hogy minek könyveljem el ezt az egészet. Ismét stabil a kapcsolatunk, vagy Tabitha már annyira kimerült lelkileg, hogy olyan semmiség, mint hogy milyen távolságra ül tőlem, már egyáltalán nem érdekli?
- Bármi ötlete? - zökkentett ki Tabitha hangja a gondolataim közül.
A fejemet csóváltam, arról pedig hallgattam, hogy igazából el se jutottam odáig, hogy ránézzek a feladatra...
- Sajnálom, Tabi... tha - javítottam ki magam gyorsan, mielőtt megint elcsesztem volna mindent.
Tabitha azonban ahelyett, hogy dührohamot kapott volna, elmosolyodott.
Annyira meglepődtem, hogy csak pislogni tudtam.
- Hívhat Tabinak - szólalt meg aztán hirtelen, én pedig nem akartam elhinni, hogy jól hallottam.
- Azt hittem, nem szereted, ha így hívnak - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem arról van szó, hogy nem szeretem, hanem senki se hív így - sóhajtott - De ha magának ennyire tetszik, akkor felőlem hívhat Tabinak.
Szerettem volna elmondani neki, hogy ez mennyire sokat jelent nekem, bár a meglepettségtől még mindig nem igazán találtam a szavakat, ráadásul Tabitha se hagyott szóhoz jutni.
- Ebből pedig elegem van - jelentette ki, majd a füzet után nyúlt, nekem azonban eszembe jutott valami.
- Lefotózhatom a feladatokat? - kérdeztem meg gyorsan, még mielőtt becsukta volna.
Tabitha felém kapta a fejét, az arckifejezése alapján pedig valami olyasmin gondolkodhatott, hogy ,,most ez tényleg olyan hülye, hogy tovább akar ezzel foglalkozni?".
- Persze - jött ehelyett az udvarias válasz.
Lefotóztam néhány oldalt, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy olvashatóak a feladatok, felálltam. Épp ekkor kelt fel Tabitha is, én pedig már épp búcsúzkodtam volna, mikor hirtelen megszólalt.
- Umm, tervez mostanában a Sunrise-ba jönni? - ütött meg csevegő hangnemet.
Ismét csak pislogni tudtam. Fogalmam se volt, miért érdekli hirtelen.
- Nem terveztem, de lehet benézek - nyögtem ki végül.
- Francis most bővítette a desszertkínálatunkat. Van csokitorta, sacher torta, sajttorta, brownie, almás pite... - kezdett bele a felsorolásba, aztán hirtelen az ajkába harapott, magába fojtva a szót, én pedig próbáltam értelmezni az elhangzottakat.
Ez most egy meghívás szeretett volna lenni?
Kezdtem azt hinni, hogy ezt az egészet csak álmodom.
A közelség, a becenév, az invitálás...
Annyira másképp viselkedett Tabitha.
- Jól hangzik - mosolyodtam el, kikerülve bármiféle konkrét ígéretet, ugyanis attól féltem, félreértem Tabitha viselkedését.
Tabitha azonban tovább bámult rám, mint aki nem lett volna megelégedve a reakciómmal.
- A napokban majd mindenképp beugrom - biztosítottam, amit már sokkal elfogadhatóbb válasznak vélhetett, ugyanis aprót biccentett, majd elköszöntünk egymástól.
Amint a kabinomba értem, előhalásztam a telefonomat, majd Jamie képére koppintva pötyögni kezdtem.
Sebastian üzenete: Emlékszel, hogy mennyire szeretted a matekórákat?
Jamie azonnal reagált.
Jamie üzenete: Sose szerettem, csak jó voltam belőle.
Sebastian üzenete: És még mindig menne?
Jamie üzenete: Gondolom. Miért?
Sebastian üzenete: Ha küldök néhány példát, le tudnád vezetni? Magyarázattal együtt?
Jamie üzenete: Hát, van ennél jobb dolgom is.
Jamie üzenete: Amúgy mi ez a hirtelen megszállottságod a matek iránt?
Sebastian üzenete: Egy diáknak akarok segíteni.
Sebastian üzenete: Légyszi, bármit kérhetsz cserébe.
Kezdtem bele a könyörgésbe. Dave-nek már úgyis odaígértem a fél vesémet. Mit számított, hogy még egy barátomnak tartozni fogok...
Jamie üzenete: Jó, küldd őket.
Csatoltam két képet, majd ezzel véget is ért a beszélgetésünk.
Időközben a fejfájásom teljesen megszűnt, így úgy döntöttem, meglátogatom Lucie-t, aki azt kapta házi feladatként, hogy készítsen gyurmából néhány állatfigurát, amiben természetesen nekem is segítenem kellett.
- Hát ez meg mi akar lenni? - ráncolta a homlokát a kezemben lévő figurát bámulva.
- Kutya - jelentettem ki.
- Inkább malac - húzta el a száját, mint aki egyáltalán nincs megelégedve a munkámmal - Szívesebben fagyiznék most - tette hozzá egy hatalmas sóhaj kíséretében, holott tíz perc sem telt el, mióta nekikezdtünk a gyurmázásnak.
- Tabithával?
- Igen - vágta rá gondolkodás nélkül Lucie.
Ekkor hirtelen egy ötlet kezdett formát ölteni a fejemben.
- Nagyon ragaszkodsz a fagyihoz? - érdeklődtem, miközben egy rózsaszín gyurmából próbáltam fejet formázni.
- Hát, mi a többi lehetőség? - kérdezte gyanakodva.
- Ha a csokitorta is megfelel, akkor el tudlak vinni Tabithához - mondtam, bár kezdtem kételkedni, hogy jó ötlet-e zavarni Tabithát a munkahelyén.
Lucie azonban nem hagyott rá időt, hogy megbánjam az ajánlatot, ugyanis rögtön talpra szökkent, és a karomnál fogva rángatni kezdett.
- Ácsi ácsi - próbáltam lenyugtatni - Úgy értettem, hogy valamikor a napokban, nem most rögtön.
- De most épp ráérek - makacskodott.
- Legalább pakoljuk el a gyurmát - adtam meg magam, mire Lucie rekordsebességgel eleget tett a kérésemnek, és mire egyet pislantottam, már a cipőjét húzta - Az ebédet megetted suliban? - kérdeztem aztán, ugyanis felelősségteljes felnőttként nem édességgel akartam jól lakatni. 
- Megettem - jelentette ki túlságosan is gyorsan, ami alatt tudtam, hogy azt érti, megtúrta.
Nem tudtam azonban vitába szállni vele, Lucie ugyanis már ki is lépett az ajtón és elindult jobbra.
- Törpe, balra kell menni - szóltam utána, mire Lucie gyorsan visszaszaladt hozzám, és hagyta, hogy én vezessem.
Amint a Sunrise-hoz értünk, Lucie előreszaladt, és mire én is beléptem a kávézóba, ő már meg is találta Tabithát.
Tabitha összerezzenve tűrte Lucie üdvözlését, én pedig azon gondolkodtam, hogy Lucie túl szoros ölelése miatt suhant át fájdalom az arcán, vagy valami más állt a háttérben...
- Szia - mosolygott le aztán Lucie-re.
- Látni akart téged, amikor pedig megemlítettem a csokitortát, ő maga vonszolt idáig - magyarázkodtam azonnal, amint odaértem hozzájuk.
- Igazából én már hetek óta fagyizni akarok veled menni, de Bash túl gyáva volt, hogy elhívjon... - szólt közbe Lucie, én pedig attól félve, hogy még több dolgot kifecseg, a kezemet a szájára tapasztva fojtottam bele a szót.
Lucie durcásan nézett fel rám, én pedig a legártatlanabb arckifejezésemmel próbáltam állni Tabitha tekintetét, aki ide-oda járatta a pillantását kettőnk között.
- Tényleg van csokitorta, meg egy csomó más édesség - hajolt le aztán Lucie-hez - Menj, válassz valamit - biztatta, Lucie-nek pedig nem kellett kétszer mondani, azonnal elrohant, hogy szemügyre vegye a kínálatot.
- Ne haragudj, hogy idehoztam. Tudom, hogy a munkahelyed - kezdtem el újból mentegetőzni, attól tartva, hogy Tabitha eddig csak Lucie miatt tartotta vissza a valódi reakcióját.
Szemlátomást azonban Tabithát egyáltalán nem zavarta a dolog.
- Semmi gond, csak sajnos nem fogok tudni annyi figyelmet szentelni neki, amennyit elvárna tőlem - bámult halvány mosollyal Lucie irányába.
- Szerintem már annak is örül, hogy lát - nyugtattam meg egy mosoly kíséretében, majd mi is a pulthoz sétáltunk.
- Ebből is kérek, meg ebből is, meg... jó, ebből nem, de ebből igen. És... jó, ennyi elég lesz - mutogatott a süteményekre Lucie, akiben hála istennek volt annyi önkontroll, hogy öt darab után megálljon.
Tabitha gondosan elhelyezte a Lucie által kért süteményeket egy tányérra, majd rám pillantott.
- Maga kér valamit a kávéhoz? - kérdezte, holott még meg sem említettem neki az eszpresszót, amit rendelni szerettem volna.
Túl kiszámítható vagyok, vagy már ennyire ismer?
- Nem - ráztam meg a fejem - Úgyse fogja bírni mind megenni, úgyhogy a maradék az enyém - böktem a tányér felé.
- Dehogynem fogom - háborodott fel Lucie, aki kissé csalódottan nézett fel rám, amiért nem bízok a sütievő képességében.
- Biztos? - bámultam le rá felvont szemöldökkel.
- Biztos! - jelentette ki szent meggyőződéssel.
Lucie tekintete ezután másfele terelődött, valószínűleg azt próbálta kitalálni, melyik helyre érdemes ülnünk, miközben a feje felett még odatátogtam Tabithának fejcsóválva: úgyse fogja.
Tabitha mosolyogva és kissé meghatódva figyelt minket, aztán Lucie megfogta a karom, hogy odavezessen az egyik asztalhoz.
Amint leültünk, Tabitha már le is tette Lucie elé a tányért, majd ismét eltűnt a pult mögött, hogy pár perc múlva visszatérjen a kávémmal és egy másik itallal, amit Lucie elé tett le. Fogalmam sincs, mi lehetett az, de még látványra is túl édesnek tűnt, ami pont megfelelt Lucie ízlésének. 
- De király - adott hangot az örömének Lucie, majd egy pillanatra megfeledkezve a süteményekről lelkesen mesélni kezdett - Tabi, Tabi, képzeld, kitűnő lett a matekdolgozatom.
- Nagyon ügyes vagy. Majd korrepetálhatnál engem is, mert nekem sajnos nagyon rosszul sikerülnek.
- Jó! - egyezett bele Lucie azonnal, mire Tabitha elmosolyodott.
Azt hittem, fel fogja tartani Tabithát a munkában a fecsegésével, Lucie azonban meglepően jól kezelte a helyzetet. Tabitha minden tőle telhetőt megtett, és ahányszor nem akadt tennivalója, odasétált az asztalunkhoz, azalatt a pár perc alatt pedig Lucie mindig mesélt valamit, ami épp eszébe jutott.
Nagyon büszke voltam rá, ugyanis útközben nem vertem a fejébe, hogy ez egy munkahely, ahol egyébként nem illik zavarni a dolgozókat, mégis valahogy magától tisztában volt ezzel.
Ezek szerint nem lett elrontva a nevelése.
Mindeközben a tányér percről percre közelebb vándorolt hozzám. Lucie így adta tudtomra, hogy a maradék az enyém, ahhoz ugyanis túl makacs volt, hogy hangosan is kimondja, hogy nem bír többet enni.
Küldtem egy ,,én megmondtam" pillantást Tabitha felé, majd amint üres lett a tányér, Lucie kijelentette, hogy fizetnénk, amin én lepődtem meg a legjobban.
Tudtommal kap Jenna nénitől zsebpénzt, Lucie azonban legtöbbször a legjobb spórolási módszert választja, és velem fizetteti meg a dolgokat. Így, hogy most mégis hajlandó volt Tabithának adni a pénzét, nagy dolognak számított.
- Tessék. Mindet neked adom - jelentette ki, miután előszedte az összes érmét és bankjegyet a zsebéből.
Tabitha kissé lefagyott, mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel, majd nekilátott felvenni néhány érmét, a maradékot pedig visszatolta Lucie felé.
- Borravaló - mondta határozottan Lucie.
- Hát jó - adta meg magát Tabitha, majd felkapta az összes pénzt az asztalról.
- Ugye nem etted tele magad? - kérdeztem aggódva Lucie-től, miután Tabitha elment.
- Nem - rázta a fejét, én pedig reménykedtem, hogy igazat mond, Jenna néni ugyanis engem fog kinyírni, ha gyomorrontást kap.
Már épp utasítottam volna, hogy készülődjön, ugyanis megyünk, mikor észrevettem a távolban Tabithát, aki épp a figyelmemet próbálta magára hívni.
- Mindjárt jövök. Ne menj sehova - mondtam Lucie-nek, majd követtem Tabithát egy kisebb folyosóra, ami a vendégtéren kívül esett.
- Nem fogadom el egy tízéves kislány zsebpénzét - szólalt meg rögtön, amint utolértem, felém nyújtva a kezét.
- Csak nyolc - helyesbítettem.
- Pláne - horkant fel.
- Nyugodtan tartsd meg, majd én visszaadom neki - ígértem meg, miközben visszatoltam a kezét.
- Én állom a fogyasztásukat - makacskodott tovább, ismét felém nyújtva a pénzt.
- Lucie a fél desszert készletet megette, nem kell meghívnod minket - érveltem a fejemet rázva.
- Olyan italt csináltam neki, ami nem is szerepel az étlapon. A vendégeim voltak. Tessék.
Esélyt sem adva a tiltakozásra a markomba nyomta a pénzt, majd ráhajlította az ujjaimat, a sajátjaival pedig gyengéden lefogta őket, hogy semmiképp se tudjam kinyitni a tenyeremet.
Egy pillanatra azt is elfelejtettem, miről is vitatkoztunk, csak az érintésére tudtam koncentrálni. Annyira kisebbek és puhábbak voltak az ujjai az enyémekhez képest...
- Ez az egyetlen módja a bocsánatkérésnek, amit ismerek - szólalt meg aztán túlságosan is halkan - Fogadja el.
Tabitha arcáról általában nem volt nehéz olvasni, ugyanis minden érzelem tükröződött rajta. Most azonban fejben egy olyan helyen járt, ahová én nem láthattam el.
Nem tudtam, mi tévő legyek. Bűntudatosnak tűnt, én pedig biztosítani szerettem volna, hogy nem haragszom rá. Azzal viszont beismertem volna, hogy mindenről tudok, és fogalmam se volt, hogy végül Vicky elmesélte-e neki, hogy beszéltem vele.
- Csak azért fogadom el, mert félek, ha nem így teszek, képes leszel utánam hajítani - mondtam végül.
- Megteszi - grimaszolt.
Bár a vitánk véget ért, Tabitha ujjai még mindig lefogták a kezemet.
Miután erre ő is rájött, kissé elpirult, majd sietve elhúzódott, és szó nélkül visszament dolgozni.
- Mehetünk? - sétáltam vissza Lucie-hez, aki indulásra készen tápészkodott fel a helyéről.
- Ühümm - mondta, az ajtó helyett azonban Tabitha felé vette az irányt, aki valószínűleg már tudta, mi következik, ugyanis már azelőtt összerezzent, hogy Lucie hozzáért volna - Szia, Tabi - búcsúzott Lucie, sokkal gyengédebben ölelve Tabitha derekát, aki időközben szorosan behunyta a szemét.
Tabitha teste aztán elernyedt, majd fél szemét kinyitva pillantott le Lucie-re.
- Gyere máskor is - ölelte át Lucie-t.
Én is intettem búcsúzóul, majd hazavittem Lucie-t.
- Folytassuk a gyurmázást? - kérdeztem tőle.
- Hát, ha csak malac kinézetű kutyákat tudsz csinálni, akkor inkább ne - húzta el a száját - Viszont verset segíthetsz tanulni - mondta, így még ottmaradtam pár órát, és csak később mentem haza.
Este Jamie elküldte a magyarázattal ellátott matekpéldákat, amit azonnal továbbítottam Tabithának.
Sebastian üzenete: Legjobb vagy.
Írtam Jamie-nek, miközben Tabitha is válaszolt.
Tabitha üzenete: Most komolyan képes volt valakit ezzel zaklatni?
Sebastian üzenete: Honnan tudod, hogy nem én írtam?
Tabitha üzenete: Mert olvasható a kézírás...
Tabitha üzenete: De azért köszönöm
Elmosolyodtam.
Nem hagytam őt cserben.
És rohadt jó érzés volt.