Fake it till you make it

61. fejezet - A plan to kill myself

- Nem, nem és nem! – Warden ingerülten hajította félre a lapokat, amelyek Vittorio számlatörténetét tartalmazták a kezdetektől a végéig. – Ezen egyszerűen képtelenség kiigazodni.

- Nekem mondod? Két hétig tököltem vele. – panaszkodott Bruce. - Kettőig. És nem jutottam semmire. A másik számlát meg, amire a munkadíját utalták, pedig azóta se találom. Én nem tudom, milyen névre nyitották, de a bankokban senki sem tudott felvilágosítást adni, pedig az összesnél jártam már.

- Ez elkeserítő, de nem meglepő. – sóhajtott Warden. – Ha Viuzzinak volt egy kis sütnivalója – márpedig volt – akkor persze, hogy álnéven kötött szerződést. Hacsak az apja meg nem dob minket egy infóval, egy a millióhoz annak az esélye, hogy megtaláljuk. Bár a dolgok jelenlegi állása szerint egyelőre a meglévő számlával sem tudunk megbirkózni.

Mi tagadás, Vittorio pénzügyei olyan fordulatosak voltak, mint egy mexikói szappanopera. Ezer és egy különböző számlaszámról érkezett neki utalás, amiknek Wardenék hiába is próbálták visszakeresni a forrását, gyakran csak valami Srí Lankára vagy Pápua-Új Guineára bejegyzett fiktív céget találtak. Az egyetlen beazonosítható ember Antonio és Vittorio keresztapja, Hanno Pentanni volt, de ezzel sem mentek sokra. Amiket ők utaltak, azok jobbára kisebb, jelentéktelenebb összegek voltak születésnapi, karácsonyi ajándék címen. Ezzel pedig még nem lehetett bírósághoz fordulni. Összevissza készpénzfelvételek, majd kisebb-nagyobb értékek letétbe helyezése, látszólag rendszertelenül. Wardenék éveket is görnyedhettek volna a kinyomtatott számsorok felett, akkor sem jutnak semmire.

Az a másik számla kellett volna, amit Alice is említett, ám a detektívek hiába járták le a lábukat is, a bankok csak csóválták a fejüket. Nem, nem tudnak ilyesmiről. Vittorionak ez az egy számlája volt. Nem, legutóbb úgy egy éve látták adategyeztetés miatt.

Egyik nap a nyomozók már azt hitték, sikerrel jártak, mert az egyik közeli városban találtak egy Vittorio Viuzzit, aki hat évvel ezelőtt számlát nyitott az egyik kisebb banktársaságnál. Aztán kiderült, hogy az illető egy ott élő gyári munkás, és semmi köze sincs clevelandi névrokonához.

Nincsenek nyomok. Vittorio gyakorlatilag olyan volt, mint egy fantom. Időnként fel-felbukkant, épp csak annyi időre, míg Wardenék meggyőződhettek róla, hogy jé, tényleg ő az, aztán megint hónapokra eltűnt, mint egy bizonytalan délibáb. Fogalmuk sem volt, merre járt, hol, mit csinált. Az alacsony, fekete hajú fiatalember jellemzés ebben az országban milliókra ráillett. A lakossági telefon így is egész nap csörgött, annyian állították, hogy látták őt, hogy ha minden megjelölt helyen ott lett volna, Vittorionak minimum ezer darabra kellett volna szakadnia vagy legalábbis félpercenként átteleportálnia egy másik városba. Az elbaltázott akció után a bejelentések száma pedig csak növekedett. Wardenéknek rengeteg munkájába került, hogy kiszűrjék, mi lehet igaz a gigantikus információáradatból és mi nem. Könnyen lehet, hogy így is elsiklottak valami felett.

És hiába a megfigyelők áldozatos munkája, Vittorio úgy tűnt, valójában sehol sem mutatkozott. Nem bukkant fel egyik rokonának házánál sem, és a város határán strázsáló nyomozók beszámolói alapján Clevelandet sem hagyta el. A bankszámlája is érintetlen volt nyolc hónappal ezelőtti elrablásától kezdve, sehol sem használta a kártyáját. Ezek alapján Wardenben erős volt a gyanú, hogy Vittoriot ismét foglyul ejtették elrablói. Még az is lehet, hogy együttműködik velük, hisz egy ilyen kiváló szökési lehetőség után az lett volna evidens, hogy visszatér az apjához, de legalábbis elmenekül az Államokból. Miért masírozott volna hát vissza azokhoz, akik annyiszor bántották? Vagy kényszerből vagy önként. Elég egy durva Stockholm-szindróma és Vittorio menekülés helyett engedelmesen visszaballag oda, ahol tortúrája elkezdődött. Parkert pszichológiai szempontból is rendkívül aggasztotta a dolog.