Nell

Chapter 22

Eleanor

Teste elernyed, mintha csak minden izma, ami eddig a fiú érintése miatt befeszültek most szépen ellazulnának. Levegővétele is változott először egy nagyobbat lélegzet, olyan volt sok idő után előszőr jutott volna hozzá, majd egyre lassabban vette.

Damien illata körül lengte, akár csak egy biztonságot nyújtó burok. Kegyetlen játékot űz a sors úgy látszik, pont neki kell, hogy ez az ember legyen? Az, aki miatt Ella újra levegőhöz jut?

A sötétség, ami ilyenkor szokta megszállni, most elkezdett ködé válni, a zárt doboz, amibe ilyenkor szigeteli magát, most nem volt ott, Damien volt ott, úgy funkcionált mint, egy kis látcső, amin keresztül érzékelni tudja a világot. Meleg volt a tenyere, felmelegítette vele a hátát és a derekát is.

-Ne fulladj tovább Nell! Kapaszkodj erősen! -suttogta gyengéden a fülében és mintha még erősebben tartotta volna, a még mindig üres tekintettel rendelkező lányt. Nem válaszolt rá, talán úgy tűnhetett fel sem fogta, amit mondott neki, de aztán még is felemelte a kezét és ő is átölelte a fiút, szorosan összeszorította a pólóját, kapaszkodott, valamibe, ami fent tartja a felszínen.

-Sajnálom. -csak ennyit tudott kinyögni, de még mindig képtelen volt elengedni a mentőkötelét.

-Megértem, ha utálsz engem Dam, én is gyűlölőm magam! -könnycseppje legördül arcán. Damien fájóan leszorítja szemhéját és maga is küzd azzal, hogy ne tudassa a lehető összes módon Ellával, hogy nem utálja, a közelében sincs annak, amit érez. Érez iránta, megszállotságot, vonzalmat, mérhetetlen mennyiségű kötödést és talán a családját gyűlöli, de őt képtelen, most már képtelen, bárhogy is próbálja.

-Nem utállak El! -rázza meg a fejét. -Te utálsz engem? -kérdez vissza és gyengéden megsimítja a barna haját.

Ella egy hosszas gondolkodás után bólint.

-Igen! -szipogja. -Bántasz engem, gúnyolódsz és teljesen összezavarsz! -sorolja fel bűneit, de hangja elcsuklik. -és ezt gyűlölőm. És azt is gyűlölőm, hogy mennyire kívánom, hogy bárcsak előbb ismertél volna meg. - lépett egyet távolabb, hogy megnézze a fiú reakcióját, de nem bírta sokáig tartani a szemkontaktust, hamar leszegte a fejét és inkább a földet tanulmányozta.

-Azt az Ellát jobban kedvelted volna, de ez...ezt a roncsot, te jó ég! Magam is utálom ami lett belőlem, egy percig nem csodálkozom, hogy te se vagy képes eltűrni!- megint sírt, ismét csak sírt és sírt.

„Semmi máshoz nem értesz igaz Ella?" -ostorozza magát a gondolataiba.

„Biztos elege is van ebből a csacsogásból! Jézusom ő Damien Volton, van ennél jobb dolga is! Te idióta picsa!" -fájdalmasabbak lettek magával kapcsolatos gondolatai.

Pulcsijának ujját idegesen nyújtogatni kezdte, remélve, hogy elbújhat alatta. Képtelen volt rá nézni a másfél fejjel magasabb fiúra, úgyhogy a közelben suhanó kocsikat, a szálló madarakat és az egyre jobban beboruló eget figyelte.

-Nem kedvelem a roncs Ellát igazad van! -lép ismét közelebb. -A régit még annyira sem! -vezette lassan álla alá kezét, ezzel el akarta érni, hogy rápillantson a lány. Amint a szemkontaktus kialakult köztük, Damien folytatta, bár neki is gondot okozott, hogy ne azokba a meleg színekkel ellátott íriszekbe veszen el, hanem a beszédjére koncentráljon.

-De valamilyen oknál fogva, mindkettő iránt hatalmas és csillapihatatlan vágyat érzek. Túl nő rajtam lassan érted Eleanor? A függőség szintjébe fordult át ez az egész. Fogalmam sincs mit boszorkánykodsz otthon, hogy elérd ezt, de képtelen vagyok másra gondolni, az a csinos kis derekad null-huszonnégyben ott billeg a szemem előtt, fel-alá járkálsz az agyamba! Baszki mint egy kibaszott megszállott annyit agyalok rajtad! -vallja be teljesen őszintén, de amint Ella megszeppent arcát látja kicsit lassít.