Nell

Chapter 24

A rész egyesek száméra felkavaró lehet! Szülői @bu$e jelenik meg benne! Kélrek ennek tuadtában vágj neki a résznek! Jó olvasást  kívánok! Ne kívánj a pokolba ezután kérlek, köszi! 

Damien

Ha Ellára azt lehet mondani fájdalmat érzett amiatt, amit fiúnak mondott, akkor kerek perec kimondhatjuk, hogy a Damien szenvedett. Kínzó fájdalom csúszott le minden egyes alkalommal a torkán, mikor nyelni akart.

Viszont a sors most se hagyta, hogy csak úgy nyugodtan az önmarcangolásba süllyedjen amiatt mert az Ella elutasította őt. Nem ez nem volt ilyen egyszerű, az túl hétköznapi lenne, ha csak ilyen problémákkal kéne szembe néznie.

-Bassza meg! -káromkodott hangosan mikor észrevette a kocsifelhajtón szülei autóját. Talán most jól is fog esni neki az amit szülei jelenléte ígér neki, addig se Eleanor Grayson szemein, ajkain, illatán vagy őrjítően aranyos nevetésén fog kattogni. Ezt mennyire rosszul gondolta!

Hangosan sóhajjal kiszállt a kocsiból és a palota bejáratta felé lépkedett, nem siette el, nem érzett különösebb izgalmat a szülei jelenléte miatt, az egyetlen, amit érezni volt képes az a hátán végig húzódó sebhely kellemetlen bizsergése volt ami anyja jelenlétében mindig jobban fáj.

-Esünk túl rajta! -mikor a saját szüleidhez úgy kell bemenned, mintha a kivégzésedet készítenék elő, az már rólad is sok mindent el tud mondani.

Damien kiskorában sose voltak szörnyek az ágy alatt, sose rettegett a rémtörténetektől. Mikor megkérdezték miért van ez, csak azt felelte; A legnagyobb szörnnyel mindennap szembe kell néznie, van hogy kettővel is. Ő vigyázott mindig a húgára még ha Faye-t soha nem is kellett megvédeni. Ő volt a hercegnőjük, a család napsugara, a jobbik Volton, ettől ő még minden alkalommal a húgát védte, ez volt a feladata, csak hogy úgy látszik ebben is elbukott.

A terve az volt, hogy felszalad és bezárkozik a szobájába, de ma ez sem jött össze.

-Damien! -a hang hideg és kecses volt, nem épp egy meleg otthonra emlékeztetett, sokkal inkább egy ködös napra, ahol az asszony inkább a fia halálát kívánta, ha ezzel visszahozhatná a kishercegnőjét.

Damien megállt egy pillanatra, már most üvölteni tudott volna.

-Igen? -fordul vissza azokkal a sötét és érzelemmentes íriszekkel. Ismét csak Eleanor lágy hangja jutott eszébe.

„-Ha mérges vagy olyan sötét, mint a legmélyebb fekete, elnyeli a körülötte lévő fényt...-süti le egy pillanatra pillantását. -de ha jó kedved van..."

„Elég ebből!"- inti saját magát figyelemre. Elég volt Eleanor Grayson-ból.

-Köszöni is elfelejtettél? -kérdi kimérten és ahogy közelebb sétál a fiúhoz, megcsapja az akohol illata, megint ivott.

-Anya, a doki mondta, hogy nem tesz jót a depressziódnak az alkohol! -süti le a szemét, de talán nem ez volt legjobb ötlete amit ma hozott.

Damien anyja orrlyuka kitágult, ahogy mérgesen szívta be a levegőt, arca a nyugodtságról valami egész másba fordult át. Kezében tartott poharat teljes erejéből a fiú felé dobta, szerencsére sose volt jó célzó, mindig elvétette, a Damien mellett futó falon apró szilánkokra robbant a drága whiskys pohár. Dam arca meg sem rezzent, egy centit sem ment arrébb, nem volt számára újdonság ez az egész.

-Szóval te akarsz kiokítani? -olyan mérges volt, hogy a hangja füöldöntúli lett.- Egyetlen egy feladatod volt...-kezd bele a szokásos mondandóba, aminek a vége mindig az, hogy ő a hibás Faye haláláért, többnyire vérzik is miatta a szíve, vagy egyéb testrésze, de ma, ma csak Eleanor mondatai csengtek a fülében semmi más.