Nell

Chapter 42.

Eleanor

Ella gondolatai többnyire Damien körül forogtak, azon agyalt, amit Jessicáék meséltek neki, vagy ha nem épp Damien problémáit ecsetelte a fejében, azon volt, hogyan kéne őt minél előbb kiszabadítani.
Hiányolta. Hiányzott neki minden egyes pillanatban, maga se gondolta volna, hogy ennyire fog neki hiányozni, de így volt. Képtelen volt kiverni a fejéből akár csak egy kis időre is.

„Különben sem iszik, amióta... ő... foglalkozik vele, mióta Ő célt adott neki!"

Jessica mondatán rágta magát át hetvenegyedszer is, mikor egy éles hang szakította ki.
Matilda ordított rá, éles hangon.

– Megölöd! – kiáltott, amitől a lány összerezzent. – A tésztát teljesen kicsinálod így! – kapja ki a kezéből a fakanalat. – Csak arra kértelek, hogy gyúrd át, nem arra, hogy szurkáljad a fakanállal, a kelt tésztát így kicsinálod, lányom! – oktatja ki a kelt tészta rejtelmeiről.

Eleanor meglepetten tért vissza a jelen időbe, őszintén fogalma sem volt, mit csinált, annyira el volt mélyülve a saját ügyeinek feltárásában.

– Jézusom, kisbarack, hát ezt teljesen kinyírtad! – sóhajt fel fáradtan, és a tál tésztát is elveszi unokájától.

– Ne haragudj, nagyi! – húzza el a száját El.

– Megkérdezném, hol jár az agyad, de pontosan tudom, hol! – forgatja meg a szemét.

– Na, idefigyelj! – kapja el a lány kezét, és ülteti le a konyhaszékre. – Elhiszem, hogy most feldúlt vagy, és azon gondolkozol, hogyan is kéne helyesen kezelni a helyzetet, de Eleanor, nem szabad közben elhagynod magad! – próbálja felvenni a szemkontaktust a bűnbánó szemekkel.

– Tényleg nem akartam kinyírni a tésztád, sajnálom! – ráncolja össze aranyosan az orrát.

– Oda se neki! Senkit nem érdekel a hülye tészta, de kisbarack, komolyan beszélek! – rázza meg egy kicsit az unokáját, hátha felébred a folyamatos komolyságából.

– Mikor voltál mondjuk a könyvklubban? – teszi fel a kérdést, amivel kicsit kibillenti a gondolkodásból Eleanort.

„Kit a fenét érdekel most a könyvklub?"

Ez járt az eszében, de nyilván nem fogja a nagyanyja arcába mondani.

– Mostanság nem volt rá időm... – ez egy gyenge kifogás volt, ezt mindenki tudta, de ennyi ötlete volt a lánynak.

– Ja, mert két önmarcangolás között egy fél órányi időt nem találtál? – kérdi iróniával átitatva, amire Eleanor sértetten felpattan.

– Ez nem volt szép! – fonja össze karjait.

– Igazad van, nem volt szép! De igaz! Amióta Damient bevitték az őrsre, úgy viselkedsz megint, mint egy zombi! Mikor is mész az újabb agyturkászhoz? – veszi fel ő is ugyanazt a testtartást.

– Tegnap kellett volna! – fintorodik el a gondolatra. – De azt mondtam, nagyon fáj a fejem a migréntől, szóval nem kellett mennem! – kicsit büszke volt, milyen könnyen átverte a pszichológust.

– És mikor lesz a következő alkalom? – ismétli meg magát.

– Szombaton!

– Na, látod, és ha apád megint gyanakodni kezd, aztán utánanéz, hogy az egyetlen olyan dolog, amit mostanában csináltál, és a korosztályodhoz méltó, csupán két hónapig tartott, úgy fog repíteni a diliházba, mint a sicc! – teszi derekára a kezeit dühösen.