Nell

Chapter 10

Damien

Tíz óra van, de Damien már a második vodkás üvegéjét vágja a szemetesbe. Nem érzi jól magát, a hangulat a tetőfokon van, a nappaliban is, a benti teraszukat is már szét szedték a party állatok, konyhájában az alkohol úgy gyűlt fel, mintha valami bár lenne a helység. A zene hangos volt, de Damien letompult, szinte semmit nem érzékel. Elterült a konyhaszekrénynek dőlve és egy újabb üveget szorongatva, hagyja hogy a múlt eleméssze.

A kishúgával mindig itt a konyhában rejtőztek el, az épp aktuális dadájuk ellen, akit ezzel kikészítettek. Belefértek ezekbe az apró tárolókba vagy elbújtak a gardróbokban és kuncogva várták, hogy kiboruljon a felügyelőjük. Nem voltak a legjobb gyerekek, de mindig ott voltak a másiknak, mindig figyeltek egymásra és soha nem zárták ki a másikat. De most Damien egyedül maradt, egyedül ül a konyhában és szánalmas módon most is ünnepli a szülinapját Faye-nek, pedig ő már elment, elhagyta a bátyját.

-Bárcsak engem is lepuffantot volna az a rohadék! -jelenti ki, majd meghúzza az alkoholt az üvegéből még csak azzal se bajlódik, hogy kiöntse valami pohárba.

„Le kell állnom, éjélig várnom kell, aztán teljesen szét csaphatom magam!" -stoppolta le magát mikor homályos lett látása.

Még meg kell gyújtania, Faye kedvenc epres süteményén a gyertyát. Mindig ez volt a szokás megvárták az éjfélt és kisurrantak, hogy Faye elfújja a gyertyát és ezzel hivatalosan is lezárják a születésnapját, meg kell gyújtania még ha nem is fogja kishúga elfújni, meg kell gyújtania.

-Halihó te ökör, a vadállat barátaid szét vágják a berendezést, anyáék kifognak akadni! -jelent meg Faye előtte, amit hirtelen nem értett, sikerült halálra innia magát, a lány tényleg itt van? De aztán rájött, hogy ez valójában csak egy emlék, amit át élt.

-Úgy se érdeklik a gagyi vázák se anyámat, se azt a pöcsfejt! -látja meg önmagát is, vagyis a múltbeli énjét.

-Mérgesek lesznek és megint bántani fognak téged! -aggódás csillógót szeméből. Damien csak a hidegkövön ülve nézte a jelenetet és vizsgálta rég nem látott testvérét.

-Annyira csodálatos vagy! -ejti ki szavait remegő ajkakkal és feltápászkodott, hogy közelebbről is megnézhesse. Arca makulátlan volt szemei sötétek, mint Damien egész családjának tekintette még is kedves volt, akárcsak egy őzikének.

A fiú akárhogy próbálta, nem tudta visszafogni szökni vágyó könnyeit, de rögtön le is törölte őket. Remegő kezét felemelte és ahogy megérinteni akarta a lány fekete haját, átnyúlt rajta és ködé vált a kép, mintha soha nem is lett volna ott, mert valójában sose volt ott. Igazából soha többet nem láthatja a húgát, nem követheti ahogy felnő és orvos lesz a kistesójából és már soha többet nem ölelheti meg.

-Ne, neh, nee! -próbál utána kapni, de szertefoszlott az emlékdarab, amit Damien részeg agya hívott elő.

„Nekem kéne most két méterrel a földbe lennem, neki kéne élnie, ő sokkal jobban megérdemli, mindent megérdemelne, az ő jövője szebb volt, nagyobb, én csak káoszt tudok kreálni és szenvedést okozni!"

Szokásos önostorozása, most se zajlott másképp, mindig ugyanoda jutott és ettől dühös lett. Nem ezt érdemelte Faye, az egészről az a rohadék tehet. Az a semmirekellő, akinek, nem börtön, hanem halál járt volna, tiszta kín és félelemteli halál.

Húgának a képe nem tért vissza, csak a zaj és a zsongás körülötte, valamint a haverja folyamatos szólongatása.

-Damien! -ordítja túl a zenét Jeremy miközben oda ér hozzá.