Nell

Chapter 40.

Eleanor

Miután Damien hazakísérte Eleanort, ő maga visszament a házukhoz. Tudta, hogy ott fognak várni. Pontosan ezért nem akarta semmiképp sem, hogy Eleanor így lássa őt. Azt hitte, Ella számára az lesz a legnehezebb, amikor majd el kell mondania Damiennek, mi történt vele valójában. De amikor Dam a tornácukon állva, mellkasához szorítva küszködött a könnyeivel, miközben Ellának patakokban folytak a könnyei, rájött: ez a legnehezebb. Elengedni őt. Tudva, mi vár rá, mégis elengedni a kezét.

A feje már fájt a sok sírástól.

A rendőrök valóban ott várták Damient, és már azelőtt bilincsbe verték volna, hogy a fiú egyáltalán felfoghatta volna, kik állnak körülötte. Az anyja, az apja és legalább hat rendőrautó. Teljesen feleslegesen bántak vele így: nem akart ellenkezni, nem érdekelte, mi lesz vele.

Az, hogy nem fogta fel igazán a helyzetet, nem is feltétlen a sokk miatt volt. Sokkal inkább az üveg vodka miatt, amit azután húzott le, hogy Eleanor háza melletti közértből ellopta, és még hazaérve tisztességesen elfogyasztotta.

Ellában ott maradt egy darab a fiúból. Damien benne hagyta a lelkének egy részét, amikor beléhatolt. Szinte eggyé olvadt a testük, Ellának pír ült ki az arcára már a gondolattól is. De nem élvezhette sokáig azt a csodát, amit Damien adott neki – a következő problémára kellett koncentrálnia.

Ki kellett találnia, hogyan a fenébe hozza ki Damient.

Még csak azon sem gondolkodott el, hogy valóban Damien tette-e azt, amivel vádolták. Gondolkodás nélkül az oldalára állt.De mit tehetne? Damien már vallomást tett. Megvédte őt, elmondta az igazságot. Mit mondhatna még?

A szobájában fel-alá járkált, és próbált kitalálni valamit. Hasznos információt. Bármit.

„Nem öltem meg senkit, Nell! Tudom, mit csinálok, és higgy nekem: nem öltem meg azt a görényt. De még ha véletlenül meg is tettem volna, egy percig sem bánnám!"

Mit jelent ez? Mit értett az alatt, hogy tudja, mit csinál? Mi a franc lehet emögött az egész mögött?

Kérdések százai cikáztak át az agyán, miközben észre sem vette, hogy a körme körüli bőrt véresre tépkedi a fogaival.

-Ella... – kopogott kettőt a mostohaanyja.

Mivel Eleanor nem válaszolt, benyitott hozzá, de a lány még ekkor sem vette észre.- Eleanor!- szólította meg hangosabban.

Ella odakapta a pillantását.

-Apád kérdezi, hogy elmész-e holnap a terapeutához.

Eleanor fejzúgása egy pillanatra megszűnt, mintha kilométeres távolságból visszacsöppent volna Eleanor Grayson életébe ; abba az életbe, ahol minden nap küzdelem, és minden egyetlen nap körül forog: a mészárlás napja körül.

-Tessék? -kérdezett vissza.

-Mrs. Ellis vár holnap kettőkor. Elmész?

Eleanor bólintott egyet, és már vissza is süllyedt a gondolataiba.

Rose arcára őszinte értetlenség ült ki. Fogalma sem volt, mi zajlik a lányban, miért járkál fel-alá a szobájában, és min tanakodik ennyit.

A telefonja megrezzent a zsebében. Megállította, mielőtt tovább faggatta volna Eleanort. Amikor meglátta a számot, rájött, hogy teljesen elnézte az időt.

-Már ennyi az idő? Te jó ég... -rázta meg a fejét, majd felvette a hívást.

– Szia, kisfiam! – mondta, miközben lesietett a lépcsőn, nehogy Eleanor meghallja a beszélgetést.