Nell

Chapter 29

Eleanor, Matilda 

Fázott, reszketett Ella. A hideg szelek átfújtak rajta és az alig takaró selyemruhán, szívéig hatolt a hideg.

Lábai reszkedtek, ajkain érezte még Damien csókját és hajába vezetett ujjai nyomott hagytak fejbőrén. Nem érezte magát tisztának, nem érezte magát tiszteségesnek. Szégyen végig söppört rajta, ahogy visszagondolt mennyire is élvezte azt a néhány percet még engedett a fiúnak, még gyenge volt.

-Még is mit gondoltál Eleanor? -vonja magát kérdőre miközben fejére csap. -Idióta! -ostorozza továb magát.

„-Szóval azt mondod, nekem hogy az ember akire mindvégig haragudtam, aki a fájdalmaimat okozta, aki zaklatott valójában a herceg volt fehér lovon!"

„-Azt kérdezed bántottam-e már másokat, mert ártottak neked?"

„-Legyen így! Légy te a karmám Nell! Bánts engem ahogy kedved tartja! Szégyeníts meg..."

-Húzz ki a fejemből! -hunyja be szemét mintha csak, ha becsukja a szemét nem lenne valódi, amikre agya emlékezeti.

„ne menj még Nell!"

A könyörgő hang ismét a fülébe fészkelte magát.

-Muszáj! Ha én nem megyek el, akkor mikor lenne ennek az egésznek vége? -kérdi magától, mintha csak a belső hangja megsúghatná a választ.

„Akarom egyeltalán ennek a végét? „

Nem értette ki ez az új Damien, ki az a fiú aki legjobb barátját felpréselte a falra mert rosszul szólt hozzá.

A fogai összekoccantak annyira hideg volt. Meleg helyre volt szüksége. És Ella amióta csak eszét tudja, az egyetlen ilyen hely számára nagyanyjánál volt. Matilda volt számára mindig is az a pont amely visszahúzta őt a földre, ellenséges gondolatait elűzve szabadította ki a sötétből. Igen, hozzá kellett mennie.

Lábai szélsebesen vitték a sötét éjszakában a fehér ruhás lányt.

„Otthon, szükségem van az otthonomra!"

Fél órájába beletelt mire sikerült eljutnia az idős asszony házához. Éjfél után tartott már az idő, de kis házból még most is melegfény áradt, kacajok hangja szökött ki a kinyított ablakon.

Eleanor addigra már nagyon átfázott, hogy nem érezte végtagjait.

Kettő erőtlen kopogás után meghallotta nagyanyja hangját.

-Ki lehet az ilyen időben? Megyek megnézem! -nevetett nagyanyja.

-Kisbarack! -képedt el teljesen mikor meglátta jégkockára fagyott unokáját.

-Szia nagyi! -hangja is erőtlen volt.

-Gyere beljebb gyorsan! Eszednél vagy szívem, már nem nyár van, hogy ilyen ruhába mászkálj! -hordta le rögtön, és a lány csupasz karjait kezdte el dörzsölni, hogy unokája felmelegedjen.

-Herby hozz egy takarót! -kiállt be a szobába, ahonnan Matildánál is idősebb férfi, bicegve hozza ki a virágos plédet.

-Nem tudtam, hogy Herby is itt van bocsánat! -pillant fel az idős asszonyra, akinek úgy tűnik, hogy keresztbe vágta az egyik randiját.

-Ne butáskodj drágám, tudod jól hogy te bármikor jöhetsz! olyan hangon mondta mintha megszidná, de Eleanor tudja, hogy nem ez a valódi szándéka.

-Most pedig áruld el miért vannak angyal szárnyaid, és merre a kabátod! Te sírtál? -vizsgálja meg az arcát, amint az erős fényű nappaliba érnek.