Nell

Chapter 38.

Eleanor

Egymás mellett feküdtek, az idő lassan pergett, az eső pedig szakadt odakint. Hajnali kettő felé járt az idő, de a két tinédzser még mindig egymás bámulásával töltötte az időt. Matilda szokásosan kihúzta nekik, a földszinten található kanapét és nagy dunnákkal megágyazott nekik.

Az idő hűvösre fordult, a levegő fahéjas alma és narancs keverékkel volt átszőve, édes és selymes meleg vette őket körbe, ugyanis az asszony jókora adagnyi fával fűtött be nekik, melegedjen át mindkét kihűlt tinédzser.

A tv-ből a szokás reklám zajok szűrődtek, de egyikőjük se figyelt rá, csak is a másikra. Néha egymásra mosolyogtak, de továbbra is csak szerelmes pillantást vettetek.

Damien Eleanor kóbor tincsét a füle mögé tűrte, de ő nem szólalt meg, Ella viszont igen.

-Miért hagyod ezt? -siklott le tekintette a vállán megmutatkozó sebre és óvatosan rá simított a pokolian fájdalmas sérülésre. A kezei akár csak egy hideg szellő nem esett kellemetlenül Damiennek.

Megrántotta a vállát a fiú.

-Nem tudok ellene mit tenni! Mikor anya iszik, átvált szörnyetegbe, és olyankor az egyetlen személyt találja meg akit az élete összes gondja miatt hibáztathat...engem. -hunyja le a szemét.

-A kislánya halálát, az elbaszott házasságát, a még elbaszottabb fiát.

-Nem a te hibád Dam! -rázza meg a fejét Nell és óvatosan arcára simít. -Nem tudtad volna megmenteni akkor se, ha a puska csöve elé állsz! -egy könnycsepp csordul ki szeméből a kicsi Faye gondolatára.

-Ahhoz is gyáva voltam, hogy megpróbáljam! -szegi le a fejét Dam. Eleanor türelmesen hallgatja.

-Ezt még senkinek nem mondtam el...-szegezi tekintetét a lányéba, azok a fekete szemek, most nem a sátán kutyájának tűntek, sokkal inkább egy megsebzett vad pillantását. -de mikor meghallottam mi történt éppen Jessicával töltöttem időt, viszont amint megtudtam, hogy lövöldözés van, a kishúgomért szaladtam, de én hülye...a lépcsőfordulóban megtorpantam, megijedtem a közeli lövéseknek a hangjától és leblokkoltam, ha ott nem álltam volna meg...-hangja meg-meg szakadozott ahogy az emlékei el nyelték.

-Jól van semmi baj! -kúszott lejjebb a lány, hogy Damien ölelésébe bújhasson. -Nem a te hibád Damien! -ezekre a szavakra a fiú olyan rég várt, olyan érzés volt mintha egy kő szakadna le a mellkasáról.

-Gyáva voltam! -sírja el magát, a mindig kőszikla fiú. Eleanor némi gondolkodás után csak ennyit mondott:

Köszönöm.

Damien összeráncolt szemöldökkel nézett le rá.

-Mi?

-Köszönöm, hogy nem mentél arra a folyosóra, köszönöm, hogy nem voltál elég bátor! Köszönöm, hogy életbe maradtál! -egy apró mosollyal zárta le a gondolatait és várta, hogy hogyan fogja ez érinteni a fiút.

Ezeket a szavakat aztán pláne, nem mondta soha senki Damiennek, így nem volt csoda, hogy a fiú sokkos állapotba került, a saját anyja nem köszönte meg neki, hogy életbe maradt, hogy nem csinált ostobaságot és nem ölette meg magát, aztán itt van ez a lány, akinek annyi szenvedést okozott és most kimondta azokat a szavakat, amikre mindig is várt legbelül.

-Elvesztetted a kishúgodat, de ez nem azt jelenti, hogy te nem élhetsz tovább Damien, jogod van hozzá, hogy élj! -bújik jobban a fiúhoz. -és semmi joguk nincs ezt művelni veled, neked pedig nem kell eltűrni!

Dam egy pillanatig habozott, majd magához ölelve a lányt szippantott bele a hajába. Milyen régóta is várt rá! A lányra, aki megmutatja a fényes utat, a lány aki az ő pártján áll...Eleanor Grayson-ra. Az ellenségére, akiért bármit meg tudott volna tenni.