Nell

Chapter 37.

Eleanor

A fekete burok mindent elemészt, a szép dolgokat, a fájdalmas dolgokat, nem hagy mást csak ürességet, és egy cseppnyi tompaságot.

 A földön mindannyian egyedül érkezünk és egyedül távozzunk. A magány az életünk szerves részének kellene, hogy legyen mégis annyian rettegnek tőle, körbe veszik magukat hamis emberekkel, akik szintén csak azért keresik a társaságot, hogy ne kelljen szembe nézni mindazzal, ami a magánnyal jár. Inkább fájdalmakat okozó kígyókkal vannak egyesek mintsem, hogy egyedül legyenek. Eleanor viszont szeretet egyedül lenni, nem szerette ha sokan veszik körbe, nem szerette, ha neki kell valakivel sokáig időt tölteni, kifejezetten nagy tehernek érezte ezt mióta legjobb barátja és szerelme elmentek, de egy év után végre lett egy kivétel; Damien.

Ezen Eleanor lepődött meg a legjobban, nem volt nehéz vele időt tölteni, nem érezte, hogy lemerülne az energia szinte, ne kellett vigyáznia arra mit is mond, mert megszokott volt köztük egy-egy erősebb szó. Többnyire csak nevettek rajta.

Ellának nem volt teher az hogy vele van, de azt sose gondolta volna, hogy Damiennek lehet akár ő óriási teher.

„Hogy lehettek ilyen önző liba! Egyedül kellett volna megoldanom! Csöndben kellett volna maradnom!"

Ezek a gondolatok telitették el Eleanort, miközben nagyanyja háza felé szedte a lábait. Kopogás nélkül rontott be az idős asszony házába, aki épp a legújabb levesének receptjén dolgozott, mikor megérkezett unokája nagy hévvel, ezzel a frászt hozva az asszonyra.

-Te jó isten Eleanor Grayson a frászt hozod rám! -kap mellkasához az asszony.

-Nektek sose kell iskolában lenni? -zsörtölődőt és nyakából kiakasztotta a kötényt, ekkor azonban látva Eleanor csillogó könnyeit, aggódó pillantásba fordult a szigorú arca.

-Kisbarack! -a becenévtől Ellának megindultak a könnyei.

-Damien? -kérdezte sokat tudóan, ahogy átölelte. Eleanor csak bólintott.

-Kinyírom azt a kölyköt! -sóhajtott fel fáradtan.

-Nem! -vesz szaggatótan levegőt az unokája. -Ő nem bántott épp ellenkezőleg nagyi! Én...én rontottam el neki mindent! Te jó ég nagyi, mindent tönkre tettem, ami fontos volt számára! -beszéde nehézkes volt a sírás fojtogatásától.

-Miről beszélsz Ella? Ne Rémuszokba beszélj nekem! -csap egy óvatosat a lány vállára.

-El fogom őt engedni, én nem akartam a mélybe rántani, esküszöm! -rázza meg fejét Eleanor. -Az elején utáltam őt, tudod nagyi! -a sírása olyan kegyetlen volt, hogy a nagyanyja szíve belecsordult. -Úgy voltam vele nem érdekel, ha fájdalmat okozok neki, ha baja lesz mellettem, de az a helyzet, hogy érdekel, nagyon is ...a szívem...-mutat mellkasára. -legszívesebben kitépném nagyi, hogy soha többet ne kötődjen senkihez, nem akartam ezt...nem akarom, hogy rossz legyen neki! -a válla összegörnyedt, ahogy térdei koppantak a padlón. Matilda kisunokáját tartva próbálta megérteni a helyzetet.

-Sajnálom... annyira sajnálom! -szabadkozott Eleanor miközben a könnyei nedvesítették a padlót.

Matilda felsóhajtott és magához szorította a lányt és úgy ringatta és simította meg a fejét.

-Semmi baj kicsim! Bármi is történt, tudom, hogy nem vagy hibás! Nem a te hibád! -a ringatás lassan megtette a hatását, Eleanor mintha ismét csak tíz éves lenne, belebújt mamája ölelésbe és hangosan kezdett el sírni.

-Tényleg nem akartam bajt nagyi, esküszöm! -a fájdalom a hangjában kicsalt egy könnycseppet a nagyanyja szeméből.

Matilda végül nem tudta meg mi is történt az iskolában, ami miatt Eleanor ilyen állapotba került, de sikerült megnyugtatnia, és a tévé elé ültetnie, ahol az a sorozat ment, amit Damien-nel néztek közösen. Múlt időben, mert hogy a mai után Eleanor biztosra vette, hogy Damien meg fogja utálni és nem fogja őt többet keresni és Ella nem is fogja engedni, hogy keresse őt. Az kéne még, még több baj a fejére.