Nell

Chapter 41.

Damien
  6 hónappal ezelőtt

Damien a saját hányásában kelt fel, maga sem tudta, melyik haverjánál. Semmi mást nem volt képes érezni, csak a sivatagosra száradt torkát és a széthasító fejfájást. Fintorogva nézett maga mellé, ahol egy lány melltartót sem viselve feküdt mellette; fogalma sem volt, ki ez, és azt sem tudta, ő hol van. A tegnapi estéből annyi volt meg, hogy ő és Alec, az egyik úszócsapattag, nekiindultak az éjszakának. Csak a szomszédvárosba mentek el szórakozni, de úgy látszik, ismét új helyen találta magát.

Gyomra könyörgött valamiért, ami felszívhatja az alkoholt. Forgott vele a világ, és ez hányingert okozott neki; késő lett volna már mosdót keresni, így az üvegasztal felé nyúlt. Szerencsétlen virágok vázájába adta ki a tegnapi pia mennyiség felét.

Körbepillantott, egyáltalán hol lehet, de ötlete sem volt. Egy embert nem volt képes megnevezni, pedig páran feküdtek vele együtt a padlón, egyik-másik az asztalon, és valaki még a pulton is elnyúlt. Sok emberen nem volt ruha, így magára pillantott. Hála az égnek, ő viselt pólót és nadrágot is, mondjuk mindkettő valamiféle alkohollal volt leöntve, és emiatt bűzlött is rendesen.

Lassan feltápászkodott, és bevánszorgott a fürdőbe, ahol egy törött tükör volt összekenve vérrel. Kezeire pillantott, és megnyugodva észlelte, hogy nem ő volt a törés okozója, de kifejezetten szörnyű látvány volt, ami visszapillantott rá. Szemei alatt sötétkék karikák húzódtak, haja teljes káosz volt, bűzlött a piától, és bár a keze nem vérzett, a szája sarka felszakadt — hát emiatt fájt annyira. Valakivel verekedhetett az este. Kezére lenézett ismét, de csak filccel és rúzzsal felírt elérhetőségek voltak: hol egy telefonszám, hol egy Instagram-név. Meg akarta nyitni a vizet, de nagy valószínűséggel el volt zárva az undorító csapból.

– A faszom! – káromkodott hangosan, és úgy döntött, keresőútra indul. A konyhában talált is palackozott vizet, ami még csak megbontva sem volt, így nem kellett aggódnia, hogy valami drogos koktélt iszik. Magára borítva a vizet mosta meg az arcát, amin minden is megtalálható volt.

Igyekezett valami ehetőt találni, de csak egy félig megrágott pizzaszeletet talált, úgyhogy úgy döntött, hogy egy sört megragadva megindul. Nagy nehezen átvergődött a testeken, és kijutott a házból. A nap éles fénye fájdalmat okozott, de a friss levegő, ami nem keveredett hányás- és izzadságszaggal, felfrissítette. Még mindig fogalma sem volt, hol van, de kisebb gondolkodás után úgy döntött, elindul az utca bal oldalán.

Kicsit hideg volt így márciusban egy szál pólóban, ami szintén csurom víz volt, de nem érdekelte.

– Hol a faszban vagyok? – tanakodott, miközben fogával kibontotta a szuvenírként hozott italát.

A sör savanyú volt, de a fejfájása kicsit csillapodott. Igaz, a szédülés erősebb lett, de legalább nem fájt annyira.

Kezdte érezni, hogy mégsem olyan fontos az, hogy merre van, de az éhsége egészen szenvedéssé tette az erősen tűző napot.

Megijedt, ahogy egy hangos telefoncsörgés zavarta meg a sétáját, lényegében a semmibe. Maga is meglepődött, hogy a telefonja megvan. Legalábbis van egy telefon a farzsebében, még ha nem is biztos, hogy az övé. Elővéve meglátta Jessica nevét, és kicsit megnyugodott. A megmentő.

– Hol a kurva életbe vagy!? – kérdezte köszönés nélkül, cseppet sem nyugodtan.

– Neked is szia, Jess! – nevette el magát, úgy döntött, leül az útszéli patkára, és újabb korttyal öblít.

– Csak ne köszöngessél nekem, te agyalágyult! – jött ki a sodrából a lány. Az éles hang fájdalmat okozott a fiú fejében.

Sörrel leöblítette a kiszáradt nyelvét, és körbepillantott. Egyetlen ház sem volt ismerős. Egy sem.