Maffia Girl /Befejezett/

29.rész

Könnyes szemekkel néztem ki a fejemből miközben a mentőautó hátuljában ültem. Néztem ahogy a holttesteket vizsgálják, ahogy apával beszélnek és hevesen mutogatnak. Ahogy a nyomozók szaladgálnak előttem.

Épp tapogatnak engem és Sierrat hogy nem-e tört el valamink. A lábam, a bordáim, az alkarom és a vállam eléggé megütődött. Mellette hányingerem volt. De ez volt a legkevesebb bajom. Cameront akartam. Átölelni és mellette lenni. Hiányzik és csak most jöttem rá hogy butaság volt Kathlyn-nek hinnem. Cameron őszintén elmondott mindent, de mégis kételkedtem benne. Pocsék egy barátnő vagyok.

-Hölgyem! Figyel rám? -integetett előttem a mentős nő. Erőtlenül bólintottam egyet. -Na szóval, úgy fest hogy a lába eléggé megütődött. Nem tört el, mankó sem kell csak minél több ideig és amíg fáj addig borogassa és pihentesse. -mondta, aztán egy lágy mosolyt eresztett felém és tovább állt. Nem érdekelt hogy mit mondott. Hiányzik Cameron, hiányoznak azok a napok amikor még a baba is megvolt és vigyázott rám. De Kathlyn hülyeségével kellett foglalkoznom. Nem más miatt vetéltem el, hanem magam miatt. Arról is én tehetek hogy Sierra-t kínozták és hogy Cameron lehet meghal. Mindenről én tehetek. Ráadásul pocsék barátnő is vagyok. Ezeken gondolkozva utat tört magának a könnyem. Hevesen folytak le az arcomon. Egy tenyeret éreztem a vállamon. Amilyen gyorsan csak tudtam a kezeimmel kezdtem a könnyeimet törölgetni.

-Ügyes vagy, tudd hogy mindannyian büszkék vagyunk rád!- -mondta egy férfi hang. Nem kellett sokat gondolkoznom, tudtam hogy Luke az. Örültem neki hogy nem azokkal az értelmetlen kérdéssekkel jött ő is hogy "jól vagy?" "minden rendben van veled". Szemmel látható hogy nem vagyok se jól, se rendben. -Gyere, beviszlek a kórházba, a többiek majd elintézik az itteni dolgokat. -mondta Luke és megfogta a kezem és várta hogy felálljak.

Bólogatva álltam fel és lépdeltem mellette a kocsihoz. Ahogy odaértünk, kinyitottam az ajtót és beültem. Becsaptam az ajtót és az ablaknak döntöttem a fejem. Beszállt mellém Luke és beindította a motort. Az úton nem szóltunk egymáshoz. Nem is bántam, hiszen addig is tudtam gondolkozni.

Kb 35 perc volt az út onnan a kórházig. Mióta Cameront elvitték el is telhetett olyan 1-2 óra. Már lehet hogy kivizsgálták. És már lehet felkelt és vígan él, vagy...nem.

Ahogy a bátyám begurult a parkolóba, villámgyorsan vágtam ki az ajtót és ugrottam ki. Persze óvatosan a lábam miatt.

-Luke, gyere már. -kiabáltam oda, mire fáradtan bicegett mellém. Nem is gondoltam bele hogy miattam hagyta ott Sierrat. A barátnőjét. Akinek, ezek után szüksége van a barátjára. Most így belegondolva, kicsit önző voltam. Ahogy mellém ért megállt ő is. -Luke. Köszönöm hogy elhoztál, de innen boldogulok, nem először vagyok itt.-itt felnevettem egy kicsit kínosan, aztán folytattam.- Menj vissza Sierrahoz, neki nagyobb szüksége van rád. -mosolyogtam rá. Kezdett visszatérni az életerőm. Szükség is lesz rá, hogy Cam felépüljön. Karjaiba zárt és erősen szorított magához. Amikor elengedett még egyszer a szemembe nézett és megszorította a kezem. Biccentett majd visszafordult és beült a kocsiba. Lehajtottam a fejem és összeszorítottam a szám. Beballagtam a nagy fehér épületbe. Ahogy a recepcióhoz értem egy szőke picsa állt ott. Kívülről egy járkáló sminktartónak nézett ki azzal a 20 kg sminkel a fején. Sosem értettem hogy ilyen nők hogy dolgozhatnak egy ilyen helyen.

-Jó napot! Cameron Dallast nemrég hozták be, hanyas szobába van? -kérdeztem minden gyermeki jóságom és kedvességem összevetve. Rám emelte a tekintetét. Megtisztelt ezzel.

-122-es szoba. -nyögte ki egy idő után olyan "leszaromkivagyésmitakarszcsakmenyjinnen" pofával. Nem foglalkozva az előbbivel, ballagtam tovább. Csendben és szomorúan. Megnyomtam a lift hívó gombot és vártam. Egy örökké valóság után megérkezett. Beszálltam, megnyomtam a hármas gombot és vártam hogy felvigyen. Ahogy felért a lift és kinyílt az ajtaja már szaladtam is ki belőle, mert olyan illatok keringtek bent hogy a gyomrom felfordult. 120, 121, 122. Gondolkozás nélkül nyitottam be. Meglepetésemre Gina ült Cameron ágya mellett és fogta a kezét. Az ajtó nyitására hátra kapta a fejét. És Cameron is. Egy úristen elmormolása után rohantam és Cameronra vetettem magam. Ahogy karjait lassan és erőtlanül rámfonta olyan boldogsággal töltött el. Zokogásom nem tartottam vissza. Nem is akartam.

-Shh! Semmi baj! Itt vagyok, élek...Szeretlek. -suttogta élettelen hangon. A szívem szakadt meg azon ahogy kinézett. A szája felhasava, a bőre sápadt volt és rekedt hangja volt. Ráadásul egy két halvány folt is volt az arcán. Az ajkaimat a leggyorsabban tapasztottam az övéire. Amikor elváltunk Gina hatalmas mosolyával találtam szembe magam. Oda nyújtottam neki a kezem hogy fogja meg. Belehelyezte a kezeit az enyémbe és megszorította. Én már szinte Cameronon feküdtem.

-Én most magatokra hagylak. Iszok egy kávét. -mondta G és elhagyta a szobát. De még az ajtóból visszanézett ránk. Újra minden erőmmel Cameront szorítottam magamhoz. -Kicsim, nagyon szorítod az oldalam. -nyögte és felszisszent. Mint a villám úgy szálltam le róla.

-Úristen, ne haragudj! -mosolyogtam rá. Megkerültem a beteg ágyát és leültem arra a székre ahol az előbb Gina ült. -Hogy vagy? Meddig voltál kómában? Mit mondott a doki? -kérdeztem mint egy felpörgött kislány, aztán lehajtottam a fejem az ágyára. Kezét a fejemre rakta és óvatosan simogatta a fejem.

-Minden rendben van. A golyóálló mellényt találta el nagyjából. Igazából csak annyira megijedtem hogy elvesztettem az eszméletem. Nos...igen...anyáék figyelmeztettek hogy ez elég komoly meló...de minden erőfeszítést megért, mert megismertelek. -mondta az előbbi rekedt és erőtlen hangján. -De azért eltalált, de legalább csak felszíni sérülése lett. -folytatta. Mindezt bólogatva, ágyra döntött fejjel hallgattam. De a gondolataim máshol jártak. Mégpedig ott, hogy ha nem ezt a szakmát választotta volna akkor nem biztos hogy találkozunk. Akkor nem is tudom hogy így alakult volna-e az életem. Nélküle olyan borzalmasan üresnek és szerethiányosnak érzem magam.

Hirtelen kivágódott az ajtó és Sierra, apa, Luke és Gina lépett be. Mindenki csendben telepedett le a már-már kényelmesnek mondható fehér fotelben és székeken. Sierra megölelte az öccsét és leült Luke ölébe. Még mindig nem szólalt meg senki, amikor is apuci vett egy nagy levegőt.

-Mindenki jól van? -kérdezte halkan. De ezzel sem törte meg a csendet. Mindenki csak bólogatott. Felemeltem a fejem és Cameronra néztem. Boldogan de szomorúan mosolyogtam rá. Ekkor mintha csak csettintettem volna, olyan gyorsan lettem rosszul. Émelyegtem, fájt a hasam és hányingerem volt. Félre rugtam a széket miközben felálltam és a mosdóba rohantam. Kiadtam magamból ami megterhelte a gyomrom. Nagy levegővételek közepette húztam le és álltam fel a wc-től. Odaléptem a csaphoz és arcot mostam, majd kiöblítettem a szám. Lassan sétáltam vissza a többiekhez. Mindenkitől aggódó pillantásokat kaptam. Egy magabiztos mosolyt dobtam feléjük és befeküdtem Cameron mellé. De vigyáztam hogy a fájó oldalához nehogy hozzá érjek. Az ő kezeibe csúztattam az én apró tenyerem és összekulcsoltuk az ujjainkat. Mindenki csendben pihent a már csak lámpák által kivilágított kórházi szobában. Lassan mindenkin végig futattam a tekintetem. Mindenki behunyta a szemét. Luke Sierra-t ölelte védelmezően. Apa vállán Gina feje pihent. Én meg Cameron mellett feküdtem. Csend volt. Nem is kellettek szavak. Tudtuk mindannyian hogy számíthatunk egymásra, bármi történjék is.

Ebben a pillanatban rájöttem hogy a család nem mindig ott van ahol a vérségi kötötés, hanem ott ahol te jól érzed magad és viszont szeretnek.

Nekem ez a pár ember a családom.