Maffia Girl /Befejezett/

45. rész

Ahogy elértük az első megállót, újra ideges lettem. A terhességem alatt nem volt ennyi hangulatváltozásom mint most délután. Meg sem állt a kocsi, már rohantam is ki belőle. Szaladtam befelé a raktár hatalmas épületébe. Amikor 10-20 perc alatt végigrohantuk és csak az üres magányt találtuk, csalódottan ültünk vissza. Luke sem emlékszik a pontos címre, ezért az összes üresen álló raktárat ellenőrizzük a város környékén. Visszaültünk a kocsiba és megismételtük ugyan ezt a procedúrát.

A harmadik raktárépületnél is ugyan ez volt a helyzet. Ezennel ki is fújt az elhagyatott épületek száma. Egyre idegesebben kezdtem markolászni a combom. Muszáj voltam matatni. Nem tudtam megállni, pedig anya mindig rámszólt kiskoromba hogy ne matassak mert csúnya dolog. De valamivel le kellett vezetnem. Ez a matatás volt. Szerintem sokkal jobban döntöttem hogy piszkálok valamit (jelenleg a combom), minthogy sírva ordibáljak minden szembe jövő emberrel.

A jelenlegi terv az hogy vissza az őrsre, összedugjuk a fejünket és dűlőre próbálunk jutni. Én jelenleg használhatatlan vagyok. Össze vagyok zavarodva, nem fogom fel a dolgok jelentőségét. Csak ülök a kocsiba, nézek magam elé és gondolkodok. Néha hallom ahogy hátul beszélgetnek, vagy ahogy hirtelen csend áll be. 50 perces út van az őrsig. Ebből 20 percet már megtettünk. Van még fél óra. Fél óra kegyetlen idegtépés. Cameron meglepően nyugodt volt. Nem tudom hogy tud egy ember ilyen nyugodt maradni amikor a saját gyerekét viszi el valami idegen. Valószínűleg magába folytja. De az is lehet hogy azért ilyen nyugodt mert tudja hogy megtaláljuk. Bár az utóbbi kétséges. Vagyis hát nem tudom hogy ő mit érez. Sajnos nem tudom. Azt viszont tudom hogy nekem haza kell mennem.

Ahogy Cam leparkolt már sokkal lassabban és nyugodtabban szálltam ki a kocsiból, mint ezelőtt. Attól még ugyanolyan állapotban voltam. Mellé sétáltam és megfogtam a kezét. Ő is megszorította az enyémet és besétáltunk a magas épületbe. Lassan rosszul leszek az épület szótól. Egyenesen a lift, fel a másodikra, ott balra és a tárgyalóterem. Azt mondta apa a kocsiba hogy oké, hogy mi hatan simán meg tudnánk keresni a kislányom, de jobb ha nyílvánosságra hozzuk a többi nyomozó, rendőr és ember előtt. Mivel így nagyobb az esély hogy valaki jelentkezik hogy látta a gyereket. Nem igazán tartottam jó ötletnek, de nem tehetek ez ellen semmit. Ők tudják hogy mit hogy kell csinálni.

Sorba leültünk és vártunk még pár nyomozót. Ahogy azok megérkeztek, kezdetét vette a tárgyalás. Az egész megbeszélésen semmit nem figyeltem. Mindenen gondolkoztam, csak azon nem amin kellett volna. Mennyi az esélye annak hogy nem veszik észre ha én lelépek egyedül? Cam biztos nem engedné azt hogy egyedül menjek haza, de igazából nem szólhat bele. Se ő se senki. Hibát követek el hogy egyedül csinálom? Igen. Nem is kicsit. De megéri. Nekem mindegy hogy engem bántanak, de borzasztó abba belegondolni hogy most valaki az én kislányom ütlegeli, vagy csak csúnyán beszél vele. Hat évesen még érzékeny lelke van egy gyereknek. Nem fogja tudni feldolgozni ezeket soha. Nem hagyhatom hogy bántsák.

Megvártam míg vége lett az összeüléses szarságnak. Szó nélkül álltam fel és mentem ki a teremből. Az autómatához tartottam egy kávéért mikor mögöttem valaki kopogott. Hátrafordultam. Közvetlen a bejárat előtt álltam. Egy idegen ember állt kint az üvegajtós bejárat külső oldalán. Próbáltam felidézni, hogy látthattam e valahol, de nem rémlett semmi. Már besötétedett és már lassan elérjük a 11 órát. A kinti villany mindig ég. Bent meg szintén mindig világítás van, mert általában itt mindig vannak emberek. De még így sem láttam teljesen az arcát. Lassan az ajtóhoz nyúlt és kinyitotta. Rémület fogott el de nem tudtam megfordulni és elfutni. Csak álltam ott, földbegyökerezett lábakkal.

-Menj haza és védd meg a lányod. -mondta alig hallhatóan, amikor belépett az épületbe. Ahogy ezt kimondta egyből meg  fordult és el is ment. Egy idősebb férfi volt. Már őszes hajú. Soha nem láttam. John emberei általában Dannal egy idősek, de ez a férfi idősebb volt. Simán azt mondanám hogy 65-70 éves. Nem futott el, csak elsétált. Megvártam amíg a sötétség elnyeli és megfordultam. Némi gondolkozás után végül hagytam a kávét. Megfordultam vissza az ajtó felé és elindultam ki a lehető leggyorsabban. Közben kivettem a zsebemből a kocsi kulcsot. Beültem, beindítottam és elidultam.

40 perc alatt kiértam a már jól ismert erdőség közepén lévő házhoz. Rettenetes érzés fogott el. Levettem a fényt a kocsiról ahogy kiértem a városból, hogy ne vegyék észre hogy jött valaki. Bár egy kocsi hangjára mindenki fel figyel. Megpróbálok a lehető leghalkabban a hátuk mögé kerülni és elvinni a lányom innen. Nem voltam biztos benne hogy egyedül menni fog. De muszáj. Nem ülhetek tétlenül egy székben arra várva hogy majd minden elrendeződik. Tennem kellett valamit.

Kiszálltam a kocsiból, és elindultam be. Szerencsére hogy Cameron kocsikulcsa volt a zsebembe mert az ő kocsijában mindig van egy pisztoly. Azt a hátsó zsembembe dugva a telefonommal világítva elindultam a kapuhoz. Ahogy odaértem észrevettem, hogy minden ugyanúgy áll. Kivéve egy valamit. A kaputól balra pár méterre egy fekete terepjáró állt. Amikor utoljára voltam itt teljesen üresen hagytuk itt. Azaz kocsik nem álltak itt. Itt lesznek. Ahogy elértem a kaput, az nyitva állt. Körbenéztem, kikapcsoltam a telefonom és elindultam a bejárati ajtóhoz. Amikor lenyomtam volna a kilincset eszembe jutott a ház mögött álló nyitott istálló féle. Először ésszerű elnézni oda. A lehető leghalkabban araszoltam alaposan szétnézve odáig. Amint elértem az elejét valami neszre lettem figyelmes. Itt soha nem tartottunk állatot. Csak egyszer volt két ló pár hétig, amit ide raktunk. Próbáltam világítás nélkül szétnézni. Nem igazán láttam semmit. Ezért a kezemben tartott telefonon nyomtam meg a bekapcs gombot. A gyér fénynél csak egy szék szerű dolgot tudtam kivenni és rajta mozgó valamit.

-Mami? -kérdezte egy gyenge hang a sötétből. A telefonomat szorongatva rohantam oda hozzá.

-Ally. Kicsikém. Bántottak? -suttogtam miközben megöleltem. Él. Még él a lányom. Ennél boldogabb nem is lehetnék. Megint fényt adtam a telefonomra és láttam hogy meg van kötözve és piros kéznyomok voltak mint két kezén. Bántották a nyomorultak. Ezt még nagyon megbánják.

-Mami fázok és csípnek a piros foltok. Vigyél haza. -mondta sírva. Az én könyeim is eleredtek gyenge, megtört hangját hallva.

-Kikötöm a kis tested és megyünk haza. Apa vár. -mondtam sírva. Lehetek 26 éves, vagy akár 40. Erre a jelenetre soha nem lehet  elég erős egy ember. A saját lányát próbálja kikötözni, aki piros foltos, mert bántották.

-Innen senki nem megy sehová. -mondta egy mély hang és rá pár másodpercre mindenhol világos lett. Oldalra fordultam és hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. 

Wuhuuuu, meg is hoztam az új részt. Remélem tetszeniii fog. Embik. Arra a döntésre jutottam hogy (ha menni fog, mert holnap utazok el) ma már be is fejezem a könyvet szóval ha kérdésetek lesz (ahogy az előző rész végén említettem) szívesen várom a kérdésekete, mind hozzám és mind a könyvhöz. Pusziii <3 <3  

u.i : Bocsii a megtévesztő kép miatt, de nem hagyhattam ki XD