Zsírkréta //Befejezett//

Első rész

A mai napom szokás szerint jó szarul indult.

Az ébresztőm nem szólt, ami miatt negyed nyolckor keltem ki az „ágyamból". Azt a matracot nem nevezném ágynak, de egy keret már nem fért volna el a szobámba.

Az említett helység viszonylag nagy, de tele van zsúfolva. Három festőállvány, két szekrény az ecseteknek, festékeknek és egyéb művészeti eszközöknek, valamint egy óriási, vagy két méter hosszú íróasztal, amin mindent csinálok, csak házit nem. A szobámnak két óriási ablaka van, három brutál fényű lámpája, és az egyik sarokban egy komód a ruháimnak és persze a matracom. Könyveknek már nem nagyon akadt hely, úgyhogy vagy a földön vannak, vagy... vagy sehol máshol. Csak a földön. Ezenkívül van benne hifi és néhány hangfal, meg bakelitlejátszó, mivel dobozokban állnak a különboző lemezek.

Visszatérve a reggelemre, észre sem vettem hogy késésben vagyok. Szép lassan kikeltem, összekapartam magamnak egy bandás pólót és egy fekete gatyát, meg fehérneműt és a fürdőben felöltöztem. A mellkasomig érő, barna, tépett fazonú hajamból valami konty-félét varázsoltam, a szememet pedig fekete szemceruzával húztam ki.

A fürdő után a konyhába vánszorogtam és csináltam egy adag kakaót és gofrit, majd beültem a tévé elé Spongyabobot nézni.

Mivel minden reggel ezt csinálom, először nem tűnt fel az idő. Csak mikor a negyedik Spongya ment le, akkor fogtam gyanút. Visszamentem a szobámba a mobilomért, ami 7:43-mat mutatott.

Rohantam fogat mosni, majd a táskámat és az A/2-es rajzmappámat magamhoz véve indultam bakancsot húzni. A fülhallgatómat bedugtam és Nirvanát hallgatva indultam el a Lincoln Gimi felé. A suli elé érve nem láttam senkit, csak egy fekete motort és gazdáját. A srácon fekete sisak volt, de amikor levette, azonnal elfordult, így az arcát nem láthattam. A motorját viszont szemügyre tudtam venni. Egy Harley Davidson motor, fekete és nagy. Nagyon nagy. Még csorgattam volna a nyálamat egy darabig, de rohannom kellett.

Nyolc óra után négy perccel estem be a suliba. Felsétáltam a második emeletre a szekrényemhez, ahova bedobtam a rajzmappát, majd kiszedtem a bedobott órarendet. Igen, nálunk az első napon mindenkinek bedobják az évi órarendjét.

És igen, szeptember elseje van, végzős évem első napja.

Kibogarásztam melyik terembe és milyen órám lesz. Angol irodalom, Ms. Gillinnel, 302-es terem, B épület. Baszki. Gyorsan ránéztem a telefonomon az időre. 8:09. Ha sietek, nem kapok igazolatlant.

Sprinteltem a másik szárnyba, majd a teremhez érve gyorsan kopogtam az ajtaján. Mikor benyitottam, kábé két tucat szempár nézett rám.

-Elnézést tanárnő a késésért. Nem szólt az ébresztőm.-motyogtam az alacsony, vörös hajú nőnek.

-Első nap késik? Felháborító. Most nem írom be, de a nevét leírnám. Elmondaná?-nézett rám szúrós szemekkel. Remek. Első nap, első órában magamra haragítom a tanárt.

-Rebecca Adams.-diktáltam,a tanárnő pedig a noteszébe lefirkantotta. Utána felém nyújtotta az eddig az asztalán heverő, puha kötésű könyvecskét. Harper Lee, Ne bántsátok a feketerigót! című kötete.

-Kötelező olvasmány. Három hónapod van elolvasni. Most pedig ülj le valahova.-utasított Ms. Gillin.

Körbenéztem a teremben, végül pedig leültem az egyedüli üres padba, az ablak mellett.

-Szóval gyerekek, akkor be is mutatkoznék. A nevem Maria Gillin és harmic éve tanítok itt.-nézett körbe mosollyal az arcán.

Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy fiú lépett be.