Zsírkréta //Befejezett//

Ötvenegyedik rész

-Ugye tudod hogy nem gyűlöllek? -pillantott rám szomorú kiskutya szemekkel. Már reggel volt, mi pedig még mindig a kanapén fetrengtünk. Kicsit hűvös volt a ház, ezért egyikünknek sem akaródzott kimászni a takaró alól, és persze a másik mellől.

-Ez most honnan jött? -ráncoltam a szemöldököm.

-Még mikor New Yorkban voltál, hozzád vágtam hogy téged is meg a gyógyszereket is gyűlöllek. De egyáltalán nem. -pislogott nagyokat.

-Hidd el, nem vettem magamra. -mosolyogtam rá. Annyira elkeseredett arcot vágott, hogy muszáj volt a kezemet az arcára tennem, mire hálásan belesimult és lehunyta a szemét. -Ma összepakoljuk néhány cuccodat és átvisszük hozzám. Utána pedig addig maradsz nálam, ameddig jól esik. Mit szólsz?

-Ahhoz fel kellene kelnem, nem? -dünnyögte, miközben lehunyta a gyö

-Főzök neked kávét. Addig térj egy kicsit magadhoz. -pusziltam meg az orra hegyét, majd kiszálltam mellőle. Kicsit megborzongtam a hűvöstől, de nem zavart. Viszont mielőtt elhagyhattam volna a nappalit, Charlie még mondott valamit.

-Nem ér ellopni az ingemet. Az pedig pláne pofátlanság, hogy ilyen jól áll.

-Ez van. -szóltam vissza, majd otthagytam. A konyhában meglepő módon nem volt senki, így nyugodtan álltam neki kávét főzni és reggelit csinálni, ami konkrétan lekváros meg mogyoróvajas kenyérből állt. Éppen a kenyereket kentem, mikor két kar tekeredett a derekam köré, egy mellkas simult a hátamhoz és kaptam egy puszit a hajamba.

-A kávé szaga csábított ki? -kuncogtam, mivel a hülye elkezdte kis csókokkal behinteni a fülem mögötti kis területtől kezdve le a vállamig, amiről lecsúszott az ingje.

-Utálom a tudatot, hogy velem vagy, de nem töltünk együtt minden pillanatot. -mormolta a nyakamba.

-Úgyhogy kijöttél nézni, ahogyan kaját csinálok?

-Pontosan. Amúgy nem vagyok éhes, nekem elég a kávé. -tette hozzá.

-De éhes vagy, csak folyamatosan ellentmondasz nekem. Napok óta egy falatot sem ettél, de ha ez nem ijesztene meg eléggé, az utóbbi hetekben is igencsak nélkülözted a kaját.

-Bee, kérlek. Ha nincs szükségem kajára, akkor nincs. Nagyfiú vagyok, el tudom dönteni, mikor vagyok éhes. -a hangja fásult volt, mintha még veszekedni sem akarna.

-Charlie, halál komolyan mondom, ha nem eszed meg, én esküszöm itthagylak a picsába és az életbe nem látsz többet. Ez már nem játék, itt akár az életed is lehet a tét. Nem hagyom, hogy anorexiás legyél, csak mert soha nem hallgatsz rám. -csattantam fel. Pár másodperccel később Charlie már egyáltalán nem ért hozzám, így megfordultam. Egy lépéssel mögöttem állt, és olyan arcot vágott, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát.

-Annyira tudtam hogy elhagysz. -remegett meg az alsó ajka, majd kirohant a konyhából.

-Ne, várj már! -kiáltottam utána, de ha még hallotta is, nem érdekelte. -A picsába. -zsörtölődtem, majd utána futottam. Volt az a sejtésem, hogy a szobájában van, és ez be is igazolódott amikor odaértem. Mielőtt benyitottam volna, már megütötte a fülemet a sírása. A francba is, nem könnyítem meg az életét, az biztos. Lassan lenyomtam a kilincset és beoldalaztam a szobájába. Az ágya előtt, hátát nekivetve és keservesen sírt.

-Menj innen. -nyöszörögte, ennek ellenére egyre közeledtem, majd letérdeltem elé.

-Nem hagylak el. Charlie, figyelsz rám? -érintettem meg a felhúzott térdét. -Nincsen semmi baj. Senki sem bánt. Nyugodj meg. Ne sírj, kérlek.