Zsírkréta //Befejezett//

Negyvenkilencedik rész

Amint fizettem, kipattantam a taxiból és a házhoz rohantam. Gyorsan bekopogtam az ajtón, egymás után többször is, egészen addig, amíg Samuel ki nem tárta azt. Konkrétan a reptérről rögtön ide siettem, így még a bőröndöm is nálam volt.

-Lepakolhattál volna. -mosolygott rám, miközben beinvitált.

-Nem akartam vesztegetni az időt. Hol van? Mi történt egyáltalán? -kérdezősködtem. A cuccomat berángattam a nappaliba és mindketten leroskadtunk a kanapéra.

-Történt egy tragédia. -köszörülte meg a torkát.

-Micsoda? -tágultak ki a szemeim. Csak ne vele legyen valami, úristen....

-Charles gyerekkori legjobb barátja meghalt. Az elutazásod másnapján szóltak neki. Azóta ki sem jött a szobájából. Próbáltam bemenni és beszélni vele, de... nem engedett. Hidd el, nem csak te aggódsz érte. Szeretem a fiam, de nem bírok vele. -temette az arcát a kezébe.

-Ne haragudj hogy ezt mondom... de nem igazán látom rajtatok hogy szeretnétek. Sőt, Camille-on inkább az ellenkezője látszik. -tördeltem az ujjaimat. -És Charlie-tól is ezt hallom.

-Tudom mit gondolsz. Azt is tudom a fiam mit gondol. De nincs igaza. Nagyon szeretem őt.

-És Camille?

-Ő... egészen másik eset. Még az örökbefogadás előtt terhes volt, de a hatodik hónapban váratlanul elvetélt a kisfiunkkal. Utána döntöttünk úgy, hogy adoptálunk. Már amikor örökbe fogadtuk, akkor sem szerette. Ő lányt akart, én fiút. Végül rám hallgatott és őt választottuk. Én már akkor is tudtam hogy más lesz. Kétévesen is kilógott a többiek közül. Mikor az óvodába vittük, az egyetlen barátja Danny volt. Ő a fiú aki meghalt. -köszörülte meg a torkát, én pedig lesütöttem a szemem. -Az iskolában persze sok haverja lett, de Danny maradt a legjobb barátja. Camille persze őt sem kedvelte. Néha úgy érzem, neki sosem jó semmi sem. Tényleg nem szereti Charlest. Aznap este, amikor elmondtuk neki az örökbefogadást, a feleségem azt mondta nem szeretjük. Nem tudjuk szeretni. Ez nem volt igaz, legalábbis részemről. Csak a fiam nem tudja és nem is akarja ezt megérteni.

-Ez... nem jutok szóhoz. -csóváltam a fejem. -Beszélj vele. Megérdemli és szerintem szüksége is van rá.

-Nem enged be. -sóhajtott.

-Engem be fog. -pattantam fel. -Ha szeretnél apaként viselkedni, akkor most eljössz velem. -néztem rá jelentőségteljesen.

-Egy próbát megér. -biccentett határozottan, majd felállt. Elindultam az emeletre, a barátom szobája felé, Sam meg jött utánam. Néma csendben mentünk fel a lépcsőn, majd végig a folyosón a szobájához. Az ajtóhoz érve hátranéztem Samre, aki bólintott. Halkan kifújtam a levegőt, majd kopogtam.

-Azt mondtam takarodjatok a büdös picsába! -üvöltötte torka szakadtából Charlie. A hangja rekedt volt, de nem az a fajta, ami reggel szokott lenni, amiért annyira odavagyok. Ez az ordibálástól és sírástol rekedt hang.

-Charlie, én vagyok az. -szóltam be halkan, és próbáltam a hangomat nyugodtra varázsolni, holott nagyon nem voltam az. -Engedj be. -hallottam ahogyan az ajtóhoz sétált, de még nem nyitotta ki.

-Neked nem New Yorkba kellene lenned? -kérdezett vissza halkan.

-Hazajöttem. Miattad. Aggódtam érted. -elfordította a kulcsot, mire lenyomtam a kilincset. Amikor kinyitottam az ajtót, Charlie háttal nekem sétált vissza a szoba másik felébe. Majdnem a szám elé kaptam a kezem, amikor ránéztem. Egy melegítőnadrág volt csak rajta, így tisztán láttam a vékony testét. Elvileg majdnem négy napja nem jött ki a szobájából, vagyis valószínűleg négy napja nem evett. Kinézem belőle, főleg, mivel mostanában alapból nem igazán eszik. A csigolyái kidudorodtak, a bordái kiálltak, és komolyan mondom, soványabb volt mint eddig akármikor. Vagy csak én vagyok ennyire szar barátnő, hogy nem vettem észre? Mikor a szemközti falhoz ért, leroskadt elé. Akkor tűntek fel az üvegeket. Enni nem eszik, de piálni úgy látszik van ereje.