Zsírkréta //Befejezett//

Hetedik rész

Szerdán megint nem mentem be. Ahogyan csütörtökön sem.

Két napon át csakis és kizárólag Charlie járt a fejemben. Nehezen, de sikerült valahogy tisztáznom magamban az érzelmeimet. Nagy valószínűséggel beleszerettem ebbe a faszba. Csak sajnos ő nem tudja, és nem is viszonozza.

Rengeteget tépelődtemés elképzelésem sem volt, mit és hogyan fogok neki mondani. Végtére is, tudnia kéne.

Akkor is, ha már nem vagyunk barátok.

Péntek reggel úgy határoztam, kikérem Macy véleményét. Biztos tud valami megoldást.

Megint a hülye ébresztőmre keltem, ezért megint idegbeteg voltam. Gyorsan felkaptam egy piros és fekete kockás nadrágot, egy combközépig érő, mustársárga, kötött pulóvert és egy fekete bakancsot. Sulitáska, mappa, telefon megvolt, úgyhogy már indultam is a bringámhoz, az ajtón át.

Eltekertem odáig, letettem, leláncoltam és beindultam a suliba. Csakhogy az iskola előtt a szokásosnál több diák állt kint és nagyon hangosan beszéltek. Ahogy elhaladtam mellettük, néhány félmondatot elcsíptem.

-És a Harper gyerek szarrá verte...

-Állítólag Jones kórházba került...

-Azt mondják ki lesz csapva...

Ilyen, és még ehhez hasonló foszlányokat kaptam el. Nem volt nehét összerakni az információkat. Charlie megvert valakit, aki lehet hogy kórházban van. Őt pedig lehet kicsapják.

Éreztem hogy kifut az arcomból a vér. Amilyen gyorsan csak bírtam, letrappoltam a rajzterembe. Macy megint egyedül volt. Amikor berontottam, rögtön felém fordult.

-Szia Becca! Pont akartalak keresni, megszereztem a címet... -újságolta, de közbevágtam.

-Charlie verekedett?

-Ezt honnan tudod? -lepődött meg.

-Mindenki ezen csámcsog! Mi történt? -kérdeztem enyhén hisztérikusan.

-Charlie megverte David Jones-t. Szegény srácot a mentők vitték el. Charlie viszont nem emlékszik semmire. Legalábbis ezt állítja.

-Macy. Tanáraként te tudsz a... bajáról? -nyeltem egy nagyot.

-Igen, volt egy ülés miatta. Emiatt senki sem tudja mi legyen.

-Baszki, ilyen nincs! -rúgtam fel az egyik széket.- És most mi lesz? Valóban kicsapják? Felfüggesztik? Beperelik? Hiszen már elmúlt 18...

-Becca, drágám, nem tudom. -ölelt meg. Szorosan hozzábújtam és megeredtek a könnyeim.

-Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. -motyogtam a vállába.

-Tudom. -simogatta a hajam.

-Mióta? -szipogtam.

-Az első napja óta. És hidd el, ő is szerelmes beléd. Hónapokig tepert érted.

-Ezt honnan veszed? -néztem rá. Annyira jó, hogy mindenkinek feltűnnek a történtek, csak nekem nem áll soha össze a kép.

-Csak te nem vetted észre. Számomra nagyon egyértelmű volt. -mosolygott rám.

-Akkor mi legyen most? -húzódtam el tőle a szememet törölgetve.

-Mára elkérlek és itt maradsz velem. Rajzolsz, festesz, szobrászkodsz...amit csak akarsz, és ha nincs itt senki, akkor megpróbáljuk kitalálni, oké? -simogatta meg az arcomat.

-Köszönöm Macy. Nálad jobb rajztanár nincs. -pusziltam meg az arcát.

-Akkor megyek és elintézem. Addig szedd rendbe magad. -mondta és kisétált a teremből.

Valamilyen idegen melegség öntötte el a mellkasomat.

Valóban szerelmes lenne belém?

Hirtelen felnevettem. Annyira... valószerűtlennek tűnt. Hiszen ez nem egy tündérmese.

De elképzelhetem hogy az.

Odamentem az egyik szekrényhez és kivettem belőle egy tömb agyagot. Rádobtam a legközelebbi asztalra, majd elkezdtem megformázni.

Megalkottam a saját kastélyomat. Benne él a herceg és a hercegnő. Egy kisebb Disney kastélyt csináltam, amire nagyon büszke voltam. Lélekben még gyerek vagyok, na.

Mikor Macy visszaért, már csak az utolsó simításokat végeztem.

-Hát ez micsoda?-lepődött meg.

-Az én tündérmesém.

***

-Szóval, mesélj nekem. Mi történt?

Éppen nem volt órája, ezért elkezdtünk agyalni. Beült velem szembe, az állát a kézfején támasztotta meg.

Dióhéjban elmeséltem neki a történteket. A két hónappal ezelőtti csókot, a veszekedésünket, mindent. Macy időközben leírta a címet egy fecnire, amit a farzsebembe csúsztattam.

Türelmesen hallgatta végig az egészet, néha helyeslően hümmögött, máskor megkért hogy mégegyszer ismételjem meg.

-Nos, -szólalt meg, miután elmondtam az egészet -mindketten eszméletlenül balfaszok vagytok.

-Köszi, feldobtad a napomat. -forgattam meg a szemeimet.

-Nem fejeztem be. -nézett rám szúrósan. -De már minden tiszta. Charlie szerette volna kimutatni az érzéseit, és ahogy leírtad, valamennyire össze is jött. Te pedig nem vetted a burkolt lapokat.

-És mit tegyek?

-Beszélnetek kéne. -sóhajtott egy nagyot.

-De mit mondjak neki? Félek beszélni vele. És látni sem akar.

-Szerintem összetört a szíve. Kimondta hogy neki több volt az a csók egy puszta csóknál, de te nem viszonoztad, pedig rád is igaz. Sőt, rájöttél a legnagyobb titkára és talán szégyenére. Ráadásul lehetősége sem volt beadagolni neked. -magyarázta. És a francba is, igaza volt.

-Mit mondjak?

-Nem akartad hogy ez legyen. Nem akartad hogy elmenjen. És hogy szereted. -mosolyodott el. -Ezt semmiképpen sem hagyd ki.

-Meg fog hallgatni? -ez volt a legfontosabb. Ha nem érdekli, akkor vége.

-Érd el, hogy megtegye. Rajtad áll. -borzolta össze a hajamat.

-Haza kell mennem.-álltam fel, majd gyorsan magamhoz vettem a cuccaimat.

-Tanítás van. -nevette el magát. Már ő is tudta, hogy úgysem maradok itt.

Válasz nélkül hagytam ott. Kirohantam az iskolából és hazabicikliztem.

Otthon megpróbáltam embert varázsolni magamból. Vettem egy jó hosszú zuhanyt, közben hajat is mostam. Utána megtörölköztem, fogat mostam és átmentem a szobámba.

Ott felhúztam a kedvenc fekete atlétámat, rajta egy Guns N Roses felirattal, egy piros nadrágot, és a holos Martensemet. Megszárítottam a hajamat, majd megnéztem az időt.

Olyan két óra körül értem haza, akkor pedig éppen hat óra volt. Hova csesztem el ennyi időt?

Inkább nem ezzel fárasztottam magamat, hanem kimentem a lakásomból, lerohantam a lépcső és kirontottam az ajtón. A ház előtt pedig a szakadó eső képe fogadott.