Zsírkréta //Befejezett//

Negyvenedik rész

Azután, hogy Rach lecseszett, még vagy egy órán át beszélgettünk. Neki nem volt kedve részt venni a szülei által szervezett programon, én pedig csak magányos voltam és nem akartam egyedül maradni. Viszont egy idő után mennie kellett, így könnyes búcsút vettünk egymástól és letettük a telefont. Péntek este tíz volt, én meg otthon rohadtam egyedül.

Ötlet híján elmentem és vettem egy hosszú és forró zuhanyt. Majdnem húsz percig voltam a forró vízsugár alatt, de miután már ráncosak lettek az ujjaim is, kiszálltam. A hajamat és a testemet is betekertem egy-egy törölközővel, majd visszamentem a szobámba. Nem tudom miért, de hirtelen felindulásból elkezdtem a festményeim között kutatni, egészen addig, amíg a szemem elé nem került a keresett kép.

A borostyánszemű fiúról készült festényt bámultam. Nem voltam elég pontos, Charlie szemei nem pont ilyenek. Hiányzott a csillogása, de még a színek sem voltak teljesen rendben. Annyiszor tanulmányoztam már az arcát és a gyönyörű íriszeit, hogy fejből tudtam mit kellene kijavítani.

Megragadtam a festékeimet és a kedvenc ecsetemet, majd elkezdtem kijavítani a szempárt. Az új festékrétegtől máris jobb lett, ennek ellenére nem voltam még vele megelégedve. Csak vittem fel az új rétegeket a szemére, az arcára, a hajára, mindenre. Mintha egy vázlatot tökéletesítettem volna, úgy dolgoztam át a képet. Az apró szeplőit és a picike bőrhibáit pótolnom kellett.

Belemerültem a munkába, és alig eszméltem fel a telefonom csörgésére. Zavartan vettem magamhoz a mobilt, ahol két dolgot is meglepve tapasztaltam. Először is, hajnali három volt. Kicsit elhúzódott a festés. A másik, hogy Charlie hívott.

-Mit szeretnél tőlem hajnali háromkor? -vettem fel a telefont.

-Kitalálom. Festettél és ha nem hívlak, napkeltéig fel sem eszméltél volna. -hallottam a hangján hogy vigyorog, ami nekem is akaratlanul mosolyt csalt az arcomra.

-Ismersz. De mi kéne?

-Tökéletes az idő egy éjszakai portyázásra. Kijössz?

-Ezt most nem mondhatod komolyan. -döbbentem le. Hónapokkal ezelőtt, szeptember másodikán ugyanezt a beszélgetést folytattuk le.

-Megmondtam hogy küzdeni fogok érted. Gyere le, itt várlak. -nyomott ki. Egy fél pillanatig pislogás nélkül meredtem a telefonra, majd villámgyorsan elkezdtem készülődni, ugyanis még mindig törölközőbe voltam. A hajam már szerencsére megszáradt, de fel kellett öltöznöm. Rétegesen vettem fel a ruháimat, majd kirohantam a lakásból. A csúszós tűzlépcsőn óvatosan siettem le, majd amikor leértem, meglepve tapasztaltam, hogy Charlie nem motorral jött, hanem egy nagy terepjáróval. Pontosabban a szülei kocsijával. Átsiettem az úton hozzá.

-Miért van déjá vu érzésem? -dideregtem a kocsinak támaszkodó srác mellett. A sálam a nyakába volt, ami boldogsággal töltött el.

-Nem is tudom. -vigyorgott rám, majd elkapta a derekam és magához húzott. Meg akart csókolni, de elkaptam az arcom, így egy puszi lett belőle.

-Bocsi. -suttogtam lehajtott fejjel, fülig vörösödve.

-Én vagyok a hülye, ne haragudj. Nem vagyunk együtt, nem kellett volna. -engedte el a derekam, amitől azonnal fázni kezdtem. Olyan jól melegített.

-Tedd vissza a kezed, így fázok. -motyogtam.

-De...

-Tedd vissza. -néztem a szemeibe, amiket alig tíz perce még festettem. Gyönyörű borostyánszínőek, enyhén whiskey-s beütéssel. Láttam hogy elfojt egy vigyort, visszatette a kezét, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és beszívtam az illatát.