Zsírkréta //Befejezett//

Huszonkilencedik rész

Ismét hajnalok hajnalán ébredtem, szokás szerint egy rémálomra. Ezúttal mondjuk nem emlékeztem arra, hogy mit álmodtam. Ez azért megnyugtató. Utálom látni azt a jelenetet a kádban...

Próbáltam rendezni a légzésemet, és felültem az ágyban. Charlie a derekamat szorongatta, de nem ébredt fel. Egy pillanatra borzasztóan utáltam az egész helyzetet. Altatóstul, depresszióstul, mindenestül.

Annyira gyűlöltem hogy nem kelthetem fel az éjszaka közepén, és magától sem kel fel hozzám. Hogyha egy rossz szót szólok, ideges lesz vagy olyan szomorú, amitől megszakad a szívem. Nem lehetek dühös rá, mert akkor ugyanez a szituáció lesz. Szeretem őt, mindennél jobban, de van néhány pillanat, amikor egyszerűen nehéz.

Hirtelen úgy éreztem, megfulladok a vastag takaró alatt, és Charlie mellett. Annyira melegem volt, szinte felrobbantam. Kómásan kikászálódtam az ágyból és az ablakok felé vettem az irányt. Leültem az egyik párnára és kinyitottam az ablakot. Metszően hideg levegő áradt be, ami kellően lehűtötte az idegeimet. Már azt sem tudtam, min lettem ideges.

Kibámultam a sötét éjszakában. Apró hópelyhek szállingóztak sebesen. A tetőt vastag hótakaró borította, ahogyan az udvart is. Látszott a lehelletem a hidegben, fehéren gomolygott. Megfordult a fejemben, hogy mennyire kihűl ettől a szoba, de nem zavart túlzottan. A sötétkék spagettipántos trikóm alól kilógó bőröm libabőrös lett, ami furcsa boldogsággal töltött el. Olyan jó érzés volt.

Lehunyt szemmel élveztem, ahogyan a hideg átölel és teljesen belemerültem ebbe az érzésbe. Éppen ezért lepett meg annyira, amikor egy meleg tenyér csúszott a vállamra. Először megijedtem, de eszembe jutott, hogy ki az.

-Megint a hidegben ülsz. Én tényleg nem értelek. -dörmögte Charlie. A hangja rekedt volt és mély, amitől még inkább libabőrös lettem.

-Nem is kell megértened. -lehunytam a szemem és magamban egy dalszöveget kezdtem dúdolni.

-Fura vagy. -lehajolt és egy csókot nyomott a lapockámra, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam. Odavagyok ezekért az apró dolgokért.

-Tisztában vagyok vele.

-Miért ülsz itt? -kérdezte, miután leült mellém.

-Mmm... nem mindegy? -motyogtam.

-Szóval rémálmod volt. -állapította meg. Túlságosan jól ismer, ami ilyenkor nem túl nyerő. Még titkolózni sem tudok előtte, bár nem is akarok túlzottan.

-Te miért nem alszol?

-Kibaszottul hideg van. Először azt hittem, valami gáz van a fűtéssel. De úgy látszik csak te akarsz megfagyasztani. -kuncogott.

-Ne haragudj. Nem akartam lefagyasztani a golyóidat. -röhögtem el magam.

-Szemtelen kis dög vagy te. -karolta át a derekam, majd a nyakamba csókolt. Átemelt az ölébe, mire halkan felnevettem. Éreztem a bőrömön ahogyan elvigyorodik.

-Azt hiszed nem tudom? -átfordultam az ölében és közelebb bújtam, így szinte összepréselődött a mellkasunk. A nyaka köré fontam a kezeimet, ő viszont már nem a derekamon, hanem a fenekemen nyugtatta a kezeit.

-Annyira gyönyörű vagy. -megbabonázva nézett végig rajtam, mintha minimum én lennék élete legnagyobb főnyereménye. Egyszerűen felperzselte a tekintetével a bőröm.

-Ne mondj olyat ami nem igaz. -sütöttem le a szemem, majd az alsó ajkamba haraptam.

-Sosem mondok olyat. -olyan feltűnően szuggerálta a számat, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni.