Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Június 1.

Immáron egy hete, hogy beköltöztem új lakásomba a kertvárosban.  Otthonnak nem nevezném, mert a dobozaim még mindig becsomagolva állnak a nappaliban, úgy hagyva ahogy a lakásköltöztetők lerakták. Az udvar rendbe szedésével bajlódtam inkább. A fű magasra nőtt mióta az előző lakók kiköltöztek, néhol még kis cserjéket is ki kellett szednem amik makacsul kapaszkodtak gyökereikkel az éltető földbe.  De én és a csodálatos izmaim nyertünk.
Hoseok: 1, gazok: 0.
Volt azonban valami ami nem hagyta nyugodni gondolataim.  Az ingatlanos azt mondta, hogy van egy velem egykorú fiú a szomszédban, aki elég aktív életet él. Elképzelni nem tudtam mit jelenthet ez, de úgy gondoltam majd úgyis kiderül.
De hiába dolgoztam éjt nappallá téve a kertben egyetlen egyszer sem láttam mozgást a szomszéd házból, pedig csak egy alacsony leckerítés választ el tőle. Semmi mozgás, semmi hang, de még fényeket sem láttam felgyulladni soha. 
Félreértés ne essék, én nem vagyok valami kis kukkoló.  Alapjáraton nem is szoktam kiülni a hálószobám ablakába és nem szoktam onnan távcsővel lesni a másik házat. De ez most más.
Rajta kívül egyetlen szomszédom sincs, mert a másik oldalt lévő házat pár napja dózerolták le, miután életveszélyesnek nyilvánították. 

Ez a reggel is pontosan úgy indul, mint az összes többi.  Morogva nyomom ki az ébresztőmet, és fordulok át a másik oldalamra hogy aztán 2 perc múlva vissza is fordulhassak a szundit kinyomni. 
Még vagy húsz percet fetrengek a takarómba gabalyodva, majd nagy nehezen tápászkodom fel, hogy meginduljak a konyha felé és elfogyasszam az első kávémat.  Azért mondom, hogy az első mert én egy nap általában 5 kávé alatt nem állok meg.  Az az éltető folyadék ami a véremben buzogva ébren tart, és amivel kibírhatom az éjszakába hosszan bele nyúló munkát.  Azt még el kell mondanom, hogy festő vagyok. Egy művészlélek.  Egy ábrándos fiatalember, aki ha ihletet kap akkor képes ájulásig dolgozni egy portrén vagy egy tájképen. 
Ez borzalmas leírás volt, ne is ragozzuk tovább.
Szóval, kitántorogtam a konyhába, egyetlen húzásra kiittam a kávét a bögrémből és be kaptam még egy harapásnyi pirítóst amit tegnap este vacsoraként készítettem, de végül csak otthagytam a pulton. 
A teendőim listája mára igencsak kurta, lényegében véve semmi nincs rajta.  Élvezhetem a háborítatlan békét és egy jó kis könyvvel a kezemben ki ülhetek az ablakomba, hogy szemem sarkából figyelemmel tartsam a szomszédom, akiről kezdem azt hinni, hogy nem is létezik.
Az egyik lábamat kilógatom az ablakon, míg kényelmesen elnyúlok a párkányon kezemben egy friss kiadású könyv, aminek az oldalai még ropognak ha lapozok benne.  Orromat megtölti a kintről beáradó virágok illata, a hűs szellő pedig lágyan cirógatja az arcomat. Apró szirmokat sodor az ölembe a szél a közeli fáról.
Minden. Tökéletesen. Nyugodt. És unalmas. 
Miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy senki nem szól hozzám?  Miért nincs senkim? 
Ebben a pillanatban gondolta valaki úgy, hogy ki kell vágnia egy ajtót hangos csattanással. Lenéztem az udvarra és egy sötét alakot láttam keresztül vágni a nap sütötte pázsiton, aki egyetlen könnyed mozdulattal ugrotta át a kerítést. Kék haja szinte vakítóan világított, és elképzelni sem tudtam hova tarthat.  Aztán meghallattam a hangos dörömbölést az ajtómon. 
A szomszédom az.  És az én ajtómon dörömböl. És láthatóan dühös.
Percek teltek én pedig döbbenten ültem az ablakban és mire cselekvésre tudtam magam bírni a lentről jövő zaj már rémesen hangos lett. 
-Megyek már -szóltam ki normál hangon, mire abbahagyta ajtóm szétverését. 
-Végre -morogta miután ajtót nyitottam.
Egy pillanat alatt a falnak lökve találtam magam az ajtó pedig becsapódott. 
-Ki küldött téged ide? - nyomta alkarját a nyakamnak én pedig alig kaptam levegőt a hirtelen sokktól.
- T-tessék? 
-Ki bérelt fel, hogy kémkedj utánam? 
Izzó, sötét szeme tökéletes kontrasztot alkotott porcelán fehér bőrével.  Tekintetéből sütött a méla undor, szerintem embereket is lehetett volna ölni vele.  Biztos vagyok benne, hogy én is sírva könyörögtem volna kegyelemért, ha nem fogom fel mit mondott. De amikor agyam feldolgozta eszement kérdését hangos nevetésben törtem ki. 
Hátrált pár lépést, én pedig görnyedt háttal csúsztam le a fal mentén, a hasamat fogva a nevetéstől.
-Te...te tényleg azt hiszed hogy valaki felbérelt? 
Nevetésem csak nem akart csillapodni az idő teltével, ő pedig egyre zavartabb arcot vágott.
-Akkor miért kukkoltál egyfolytában az ablakból?
-Mert kíváncsi voltam a "híres" szomszédomra -vihogtam tovább.
-Azt hittem valami komoly kémet küldenek rám, erre kapok egy kettyóst, fasza. 
Esküszöm, hogy olyan arca volt mint egy duzzogó kisgyereknek amikor kilépett az ajtón, engem pedig a nevetés újabb hulláma lepett el.