Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Félelem

***HOSSZÚ PERCEKKEL KÉSŐBB***

Még mindig kattog az agyam.
Az érzelmeim jelenleg egy vad óceánhoz tudnám hasonlítani, amelyen a vadul hánykolódó kis ladik a szívem.

Újra s újra megnézem magamnak Yoongit ahogy az ágyon ül, s keresem rajta a megbánás jeleit; századszorra is sikertelenül. Szeme tompán csillog, tekintete üveges, míg ajkán bugyuta kis vigyor csücsül.
Ilyenkor még azt is el tudom képzelni róla, hogy tényleg egy hideg vérű gyilkos. Borsódzik a hátam, ahogy brutális képek törnek élő elmém hátsó zugából.
Lever a víz.
Hányingerem támad.

-Mi volt ez az egész odalent?  -kérdezem végül.

Hangom remeg.
A tenyerem izzad.

Értetlenül mered rám, a bárgyú vigyora pedig az őrületbe kerget.

-Csak megkívántam egy kis édességet.

Olyan lazán vonja meg vállát, hogy ha nem ismerném azt hinném teljesen természetesen teszi. De észre lehet venni az apró jeleket, amik arról árulkodnak hogy milyen nehéz is ilyen nyugodtank tűnnie.  Én azonban meg sem próbálom leplezni idegességem. Ujjaimmal ajkamon dobolok, míg orcám egyre csak pirul ahogy felidézem azt ami köztünk történt nem olyan rég...mások előtt.

Ha nem egy gyerekkori ismerősöm és az egyik legjobb barátom szeme láttára tette volna amit tett, akkor istenemre mondom én lazán megdugtam volna az asztalon. DE HÁT OTT ÜLTEK VELÜNK SZEMBEN ÉS LÁTTAK MINDENT!

-Az nem tűnt fel, hogy mások is voltak odalent? 

-Na és akkor? Szórakoztunk legalább egy jót- felbosszant a pimaszsága és ez a nemtörődöm stílus.

-Ezt te mégis hogy gondoltad? -kiabálok vele, és a legkisebb mértékben sem érdekel hogy meghallja-e a Namjin páros a másik szobában.

-Jaj, ne csináld már! Csak egy kicsit mókáztam -int le.

-Ez neked olyan vicces volt?  Nekem inkább megalázó.

-Megalázó az, hogy szeretlek? 

-Hogy gondoltad hogy csak úgy fogod magad és a vacsora közepén azt teszed, amit?

Már ösvényt tapostam a szőnyegbe, míg fel s alá mászkáltam. Dühös vagyok rá, de aggódom is miatta. Nem szokott ő ilyen lenni. Mintha nem is lenne önmaga.

-Azt ne mond hogy nem élvezted -nyalja meg ajkát.

Kívül azt mutatja, hogy minden renben van, de belül nagyon nincs.

-Pedig pontosan azt mondom. Inkább szégyellned kéne magad.

-Én szégyelljem magam?! -csattan fel -Ki mered ezt te mondani azok után amit nap közben csináltál? 

-Miért mit csináltam?

-Na épp az az. Fel sem tűnt neked hogy amióta Jon itt van én teljes egészében megszűntem létezni számodra. Még Namjoon is többet foglalkozott ma velem, mint te!  Mást sem hallottam mint Jon így, Jon úgy. Nem gondolod hogy most már torkig vagyok ezzel?  Velem jársz vagy vele?  Döntsd már el hogy mit akarsz, mert nem fogom elviselni, hogy a szemem láttára flörtölsz mindenféle jöttmenttel.

Szégyen ugyan, de be kell vallanom, hogy van igazság a szavaiban. Tényleg elhanyagoltam ma, mert annyira örültem hogy újra látom Jint. A régi időkre emlékeztetett. Akkor sem volt könnyebb az életem, viszont akkor még nem kellett nekem komoly döntéseket meghoznom, és nem mindig engem terhelt a felelősség. Most azonban hogy a világ súlyát cipelem a hátamon minden annyival nehezebb. Jin mellett, ha csak rövid ideig is ugyan, de újra egy (aránylag) gondtalan gyerek lehettem.

Viszont ahogy elnézem Yoongit, rájövök hogy hibáztam. Már nem 10 éves vagyok és  van már valaki az életemben, akit mindennél jobban szeretek és akit ma levegőnek néztem.

-Ne haragudj rám, Suga -lépek hozzá közelebb, de elhárítja közeledésemet.

-Azt hiszed, hogy ennyivel eléred hogy megbocsássak? -az ablakba ül és onnan néz rám sandán.

-Akkor mit tegyek hogy megenyhüljön a pici szíved?

-Találj ki nekem valamit -kacsint -Ha tetszik megbocsátok, ha nem akkor így jártál.

-Esküszöm olyan vagy, mint akinek megjött -dünnyögöm, de csak mintegy magamnak és azt elnézve hogy a távolba mered az ablakon át, valószínűleg nem is hallotta meg.

De azt hiszem már van is egy ötletem ami biztosan tetszeni fog neki.

N A M J O O N

Jin csak nagyon nehezen tudott rászedni arra, hogy eljöjjek vele ide, de a kis show után amit ezel ketten lenyomtak, mindjárt jobb a kedvem. Mi Jinnel még akkor voltunk utoljára együtt, amikor összejöttünk, és egyre jobban hiányzik hogy halljam azt az édes hangját, ahogy alattam nyögdécsel.

-Talán haza kellene mennünk -hallom meg hangját, és visszatérek az álmodozásból. Gondterhelt arcot vágva áll az ágy mellett és lenéz rám.

-Jin, ne csináld. Minden oké.

Hangosan fújja ki a levegőt, míg egyik lábáról a másikra áll. A vékony falakon keresztül tökéletesen hallani ahogy Hoseok kiabál, és meg is értem.
Bár jelenlegi helyzetében nagyon is örülnék neki ha engem támadna le így Jin, mint ahogy őt Yoongi.

Amikor kint ültünk azt hittem, hogy egy kis beszari alak, akinek csak szája van de az a kis előadás bebizonyította hogy nem így van.

-De komolyan, Nam. Nem gondolod, hogy jobb lenne ha nem lennénk itt?

-Hol a nagy lelkesedésed, bébi? -ülök fel az ágyon és kezénél fogva lehúzom magam mellé -Annyira vártad már hogy újra találkozzatok, most meg pár óra után menekülni akarsz? 

-Nem erről van szó -hajtja le fejét bánatosan -Mióta nem láttam sok minden megváltozott. Barátja van, egy tökéletesen felépített élete, és már nem az a kisgyerek aki régen volt.

-Jin, figyelj rám -óvatosan emelem fel állát, hogy a szemembe nézzen -Hoseok még mindig rajong érted, és lehet hogy te nem így gondolod de a szíve mélyén ő egy nagyra nőtt gyerek. Az hogy barátja van, kit zavar? Neked is van, na és?

-Köszönöm - vetődik rám olyan erővel amitől hátra zuhanok, így az ágyon elterülve kötünk ki. Túl közel van hozzám. Tökéletesen érzem parfümjének varázslatos illatát, ami mindig elbódít. Kezeivel fejem mellett támaszkodik, az enyhén elnyílt ajkai között kiáramló meleg levegőt arcomon érzem, és teljesen elveszek szemének tükrében. Az pedig hogy formás feneke ágyékomnak nyomódik csak a hab a tortán.

-Jin. Szívem. Én a világért nem akarok zavarni, de akadt egy kis, nagy gond.

A hangom máris rekedtes a vágytól ami teljesen elveszi az eszem. Egy mondatot is alig tudok össze rakni mert csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne ha meztelen testünk egymáshoz simulna, és újra átadhatnánk magunkat a mindent elsöprő érzelmeknek.

Édes hangon kuncog, ha lehet még közelebb hajol hozzám, ajkaink éppen hogy csak nem érnek össze.

-Akkor meg mire várunk?

MOST TÉNYLEG AZT MONDTA AMIT HALLOTTAM?