Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Változás

H O S E O K

Dühösen meredek az ajtóra, ahol még mindig ott van Jin, és nem is úgy néz ki hogy menni szándékozik.

Legszívesebben felkapnám a párnát az ágyról és a fejéhez vágnám. Yoongi azonban megelőz ebben, és még mielőtt bármit is tehetnék egy párna csapódik Jin arcába.

-Jin, gyere már -jelenik meg az ajtóban Namjoon is. Füttyent egyet amikor meglát és szélesen elvigyorodik.

-Na most kifele, mind a ketten! -legszívesebben bemutatnék nekik, de akkor fel kéne emelnem a kezem és nem tudnám mivel takargatni magam.

Nem tudom hogy amiatt szedték végül össze magukat és mentek el, mert zavarta őket ez a helyzet, vagy mert Yoongi úgy nézett rájuk, mint aki menten megöli őket. (Inkább az utóbbi jöhet szóba.)

-Akkor most már jó lenne ha folytatnánk - karolja át a derekam Suga és húz oda magához.

______________________________________
Másnap reggel (egy hosszú éjszaka után, khm 😏) könnyes búcsút veszünk a Namjin párostól. A könnyes búcsú alatt azt értem, hogy Jin sír míg Namjoon vigasztalja. Suga boldogan mosolyog mint aki most nyerte meg a lottó ötöst. Én meg mindenfélét ígérek Jinnek, csak hagyja abba a sírást. Még azt is képes vagyok megígérni, hogy elmegyek egyszer hozzá (még mindig a hárpiánál/anyámnál dolgozik).

Végül újra ketten maradunk, és az udvaron állva nézzük ahogy Namjoon autójának fényszórója eltűnik az utca végén. Jin még akkor is sírt amikor beült a kocsiba, és könnyes szemmel integetett nekünk, arcát az üvegnek nyomva.

-Bírom Jont- szólal meg hirtelen Suga -Egészen addig, amíg távol van.

-Ki az a Jon?

Eddig az utcát pásztáztam, de most rá kapom a tekintetem. Ragyog a boldogságtól ahogy derekamba csimpaszkodik, és a szomszéd házat nézi.

-A kis kályha barátod.

-Te most Jinre gondolsz? 

-Jon vagy Jin, nem mindegy? -von vállat és még mindig nem néz rám.

-Ugye tudod, hogy ő úgymond a dadusom volt? 

-Hát nem a dugópajtid? -néz rám hitetlenkedve.

-Nem -nevetem el magam -Szakács volt nálunk, de a legtöbbször ő vigyázott rám.

-Azt hiszem vissza kell vinnem az ásót a kereskedésbe -motyogja.

2017.október 24.

Most már tényleg itt van az ősz, az az igazi fagyos, amikor már a csontodig hatol a hideg ha nem öltözöl fel rendesen. Az igazat megvallva, féltem tőle. Tudtam hogy ha egyszer majd eljön akkor nagy változást fog hozni a számunkra, és a tudatlanság teljesen megbénított, nem tudtam mire is számítsak.

Köd üli meg a tájat kora reggel, én pedig imádom nézni ahogy gomolyog, ellepve az egész várost. A második kávémmal a kezemben ülök a hintapadon meleg plédbe burkolózva. A fekete lé még forrón gőzölög, és a csésze melege az én fagyos ujjaimat is átjárja. Egészen belesüppedek az alattam lévő puha párnába, és kényelmesen dőlök hátra a pad támlájának.

Egy újabb sárga levél hullik le a szemközti fáról, hogy aztán a többi között landoljon amik már a fa tövében hevernek békésen.

Egy kisgyerek szalad ki a szomszéd ház hátsó ajtaján, nyomában egy aranyszínű labradorral aki játékosan ugrálja körbe a barna hajú kisfiút.

Ajkam mosolyra húzódik miközben nézem ahogy a piros sál lobog a nyakában. Arcát kicsípi a reggeli hűs levegő, pici kezeit eltünteti zsebében hogy ne fázzon neki annyira.