Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Mióta

Na hellokanyalóka ^^
Ez a kis biszbasz itten kicsit elcsépelt lett számomra. xD
De úgy gondoltam ezt muszáj megírnom, mielőtt szétbarmolnám a dolgokat. *sátáni kacaj* 
A zenét pedig azért raktam be ide, mert igazából az adta ennek a résznek az ihletét (ne kérdezzétek, hogy azt meg hogy).
Jó olvasást! c:

A nap nagyon lassan telik, és csendesen. Az eső szüntelenül dobol tovább az ablakokon, én pedig úgy döntök, hogy le kéne végre ülnöm a seggemre és dolgoznom is  kéne kicsit. Nyakamon a határidő, egy hét és Namjoon itt lesz az új festményekért, amikből eddig csak tizenkettő van kész, annak is több mint a felén Yoongi szerepel.
Leültem a székemre és kezemben  az ecsettel bámultam a fehér vásznat. A kezem csak nem akart megmozdulni. Nem volt ihletem, nem éreztem azt az ismerős bizsergést aminek hatására valami nagyszerűt tudtam alkotni. A vászon makacsul fehér maradt, az elmém meg sötét. Nem tudom ezt máshogy kifejezni. Valahányszor kutakodni kezdtem emlékeim között csak addig jutottam el, hogy megjelent előttem Yoongi hihetetlenül szép arca, így már a merevedésemmel is küszködhettem. 

Amióta csak ajtóstul berontott az életembe (meg a házamba is) nem tudom kiverni a fejemből. Annyira ellentmondásos az egész lénye. Ha úgy vesszük nem tudok róla semmit, ennek ellenére is beengedtem a házamba...De miért tettem? Kétségkívül vágytam már egy másik ember társaságára és ha már szomszédok vagyunk igazán illik kisegítenem ilyen helyzetben, mint amilyen a mostani. Persze azért azt sem tagadom le, hogy valamilyen szinten örülök neki, hogy beázott a tetője, különben lehet hogy sohasem láttam volna újra viszont. De, akkor is. Az egyik pillanatban még olyan, mint aki pokrócot evett aztán meg kedves és úgy bújik akár egy kiscica. 
Sóhaj hagyta el ajkamat, és a festékbe belemártva húztam egy apró kis vonalat. Majd egy határozottabbat. Még egyet. És még egyet. Végül egészen elmerültem a munkámban, és csak minden figyelmemet az előttem kibontakozó alkotásomnak szenteltem. 
Kék szín. 
Fehér. 
Bordós is kell. 
Meg barna. 
Merre van a zöld? 
Már remeg a kezem. 
Nincs sok hátra. 
Számat beharapva tanulmányoztam művemet, és elégetten konstatáltam, hogy majdnem tökéletes lett. De még van rajta mit javítanom. Egy vékonyabb ecsetet veszek a kezembe. Most már sokkal óvatosabb vagyok a vonalakkal és a színekkel. Ha ezt most elrontom saját magam vágom le a kezem. 
Az ajtó nagy lendülettel kivágódik huzatot keltve, én pedig dühösen sziszegek a betolakodókra. Még szerencse, hogy épp a festékbe mártottam bele az ecsetet, de amikor felpillantok kiesik a kezemből. 
Yoongi áll az ajtóban. Szemei vörösek, be vannak dagadva, arcát könny áztatta. Egész testében remeg, amit kétlem hogy a hőmérséklet okozna hiába csak egy alsónadrág és egy póló fedi testét. Bukdácsolva jut csak el hozzám, hogy aztán sírva boruljon nyakamba. 
Olyan elveszettnek tűnik ahogy arcát a nyakamba fúrva szívet tépően zokog. Szinte már fizikai fájdalmat okoz, hogy így kell látnom őt. 
Az ölembe emelem mire karjait nyakam köré fonja, és úgy csimpaszkodik rám, mint egy kismajom. 
Perceken keresztül hallgatom zokogását s haját simogatva mormolok neki megnyugtató szavakat. Megígérem neki, hogy nem lesz semmi baj. 
-Látom őket -szipogja halkan. 
-Kiket?- fogom két kezem közé orcáját. 
-Őket, Hobi. Figyelnek és rám várnak. 
-Kicsodák? 
-Sokan vannak és engem akarnak mind.
-Egyikük sem kaphat meg. 
-Vigyázol rám? 
-Igen. 
-Megígéred? 
-Megígérem. 
-Te kedvelsz engem, Hoseok? 
-Találd ki! 
-Szóval nem -biggyeszti le ajkát. 
-De igen. 
-Akkor bizonyítsd be. 
-Hogyan? 
-Csókolj meg!
-Yoongi...
-Kérlek. 
Ahogy rám néz már attól pocsolyává tudnék olvadni, olyan édes. 
De ha megteszem...
Akkor mi lesz? 
Nem tudhatom. 
Tekintetem ajkára vándorol. 
Valószínűleg látja a vágyakozást a szememben, mert közelebb hajol. Ajkamon érzem meleg leheletét és már közel járok ahhoz, hogy elveszítsem az eszemet. 
-Szabad?-suttogja. 
A közelsége szinte teljesen elkábít. Vajon forog még a Föld? Létezik rajtunk kívül még más is? Számomra megszűnt a külvilág, és csak egy biccentésre telik. 
Nem vár tovább. Áthidalja a köztünk lévő távolságot.
Forróság önt el, miközben édes párnácskáit ízlelgetem. 
Azt sem tudom, hogy lélegzek-e még. 
Elvesztem. 
Így akarok meghalni. 
Először óvatosan csókoljuk egymást olyan mintha még csak ismerkednénk, de az ölemben ülő kisördög egyre vadabbá válik és mohón kezdi falni ajkaim. Kezei hajamba vándorolnak, és az én kacsóim sem tétlenkednek sokáig. Lejjebb vándorolnak és bele markolnak formás kis seggébe, amitől csókunkba nyög. Ennél jobban már nem tudna kikészíteni. 
Minden levegőm elfogy mire szétválunk és zihálva kapkodok az életető oxigén után. 
-Ennyire még nem kedvelt senki -kuncog miközben elbújik nyakamba. 
-És te még azt hitted, hogy hazudok- kuncogok vele együtt. 
-Vigyél az ágyamba -dünnyögi -Fáradt vagyok. 
-Csak nem kifárasztottalak? 
-Ah, ahhoz kicsit több kéne.
-Mégis mennyi?-nevetek halkan miközben a karjaim közt tartva megindulok vele a szobájába.
-Majd kitapasztalhatod. 
Várom, hogy nevessen de nem teszi.
Nem válaszolok neki, nem lenne jó vége. 
Óvatosan fektetem bele az ágyába. Besüpped alattam a matrac ahogy a szélén térdelek, ő pedig nyammogva helyezkedik el a takaró alatt. Puszit nyomok a homlokára és már készen állok a  távozásra amikor megfogja a kezem és összekulcsolja ujjainkat. 
-Ne hagyj itt. 
Kissé bánatosan gondolok a munkámra amit még be kéne fejeznem, de a szívem mégis örül amikor a takaró alá bemászva közel bújok hozzá. Átölelem a derekát és szorosan hozzá simulok. 
Nem kell sok idő, hogy meghalljam szuszogását, és annak ellenére, hogy azt terveztem, majd kiosonok befejezni a festményt engem is elnyomott az álom.