Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Újra

-Szia, Hobi.

Tétován áll az ajtóban, mint akinek fogalma sincs róla mit is kéne tennie most. Ha én lennék a helyében minden tétovázás nélkül elküldeném magamat.

-Szia, Hobi?! -kérdez vissza felháborodottan és csípőre teszi a kezét, ami miatt testét fedő köntöse szétnyílik és láttatni engedi izmos hasát. Persze a fantáziám már ennyi láttán is bőven beindul.

-Komolyan ennyivel állítasz ide elém fél év után? -hevesen gesztikulálva kiabál velem -Így állsz ide elém és...és azt várod hogy azonnal a nyakadba vessem magam?

-N...nem tudom -hajtom le csalódottan a fejemet. Kissé megijeszt, azelőtt még soha sem láttam ennyire hevesnek, mint most. De mit is vártam? Fél év, mégiscsak hosszú idő én pedig semmilyen életjelet nem adtam magamról.

-Még annyit sem mondasz, hogy hiányoztam? -halkul el hangja, majd két erős kart érzek meg magam körül és meleg ölelésében találom magam. 

Ez az ölelés az amire szükségem van, és ami hónapok óta először hoz megnyugvást fáradt lelkemnek. Mélyen magamba szippantom friss, férfias illatát, mire már csak halványan emlékeztem. Ez jelzi számomra hogy hazatértem.
Hobi számomra az otthon.

-Büdös vagy -jegyzi meg, megtörve ezzel az idilli pillanatot.

-Ez a halál szaga.

-Szerintem ez csak az izzadságod -nevet fel, mint aki azt hiszi viccelek. 

Nem lehetek gyáva, el kell neki mondanom. Most hogy elszakítottak tőle fogtam csak fel hogy mekkora szükségem van rá, a függője vagyok. És jobb ha most tudja meg rólam az igazat -hogy hidegvérű gyilkos vagyok (aki tüzes is tud lenni 😉)- mint több évtized együttélés után. Mert ezt tervezem. Nem akarok elszakadni tőle soha többé, még a boltba sem mehet majd nélkülem ezentúl.

-Rettentő az a bűz ami belőled árad -tart el kicsit magától -Megtalálod még a fürdőt?

Szeme mint két gyémánt, úgy ragyog mikor rám néz.

*egy óra múlva*

Már egy ideje a kádban ejtőzöm, a víz rég kihűlt de én nem akarok kimenni. Alaposan megmostam a bőröm minden egyes négyzetcentijét, de még így is mocskosnak érzem magam. A másik ok amiért a fürdőben rejtőzöm nem más mint Hobi személye. Láttam a szemében a száz meg száz megválaszolásra váró kérdést, amiket még nem tett fel. Nyilván látta rajtam, hogy mennyire kikészültem, de amint úgy érzi itt az ideje elő fog hozakodni azzal a bizonyos farbával.

Ugyan elhatároztam magam, hogy el kell neki mondanom, de mégis kétségek gyötörnek. Tudom, hogy Hobi egy nagyszerű ember, és nagy eséllyel el is fogadná azt aki vagyok. De vajon tudna azzal a tudattal minden este mellettem aludni, hogy egy gyilkost fogadott a házába?  Ezentúl mindig csak rettegést látnék a szemébe amikor rám nézne, vagy még mindig a szerelemtől csillogna tekintete?

Lebukom a víz alá és egészen addig maradok odalent, míg a tüdőm fel nem akar robbanni, ezzel jelezve hogy kifogytam a szuszból.

Kipislogom a vizet a szememből, és a mosógépnek támaszkodó Hobira nézek, aki felvont szemöldökkel figyel.

-Te még ébren vagy? -dőlök hátra és a víz újra ellepi egész testemet.

-....tudtam aludni -csak a válasz végét hallom amikor felbukkanok.

-Tessék? -vizes hajamba túrok ami már túl hosszúra nőtt, és igyekszem elhessegetni a szememből.

-Azt mondtam, hogy aggódok miattad és emiatt nem tudtam aludni -sóhajt fel gondterhelten.

-Semmi bajom. Élek, látod?  -mosolygok rá. Pedig csak a szerencsén múlt hogy nem másképp lett. Megszakad a szívem ha arra gondolok, hogy még azt sem tudta volna meg mi lett velem. Azt hitte volna hogy találtam valaki mást, és őt örökre elfelejtettem.

-Látom -hezitál egy kicsit mielőtt folytatná -Ahogy az új sebeket is a hátadon. 

-Csak harcoltam egy lépcsővel -vonok vállat -Mint láthatod ő nyert, de hagytam neki ajándékba pár vérfoltot. 

Ajkát keskeny vonallá préseli és dühösen mered rám, amikor megpróbálom elbagatellizálni a dolgokat. Átlát rajtam, és pontosan tudja, hogy nem ilyen kis semmiség van a dologban. Bár az sem semmiség ha valaki lezúg egy lépcsőről. 

-Azt hiszed, hogy ezt elhiszem? 

-Nem -hagyja el egy csalódott sóhaj ajkamat. 

-Ha nem akarod elmesélni, akkor mondanád azt. Megérteném, annak ellenére  hogy hónapokig aggódtam érted, tiszteletben tartanám ha nincs kedved megosztani velem az elmúlt időszak eseményeit. 

Nem érti. Én el akarom neki mondani, de nem tudom hogyan tehetném meg anélkül hogy azonnal elmenekülne tőlem (az valószínűbb hogy kirakna, elvégre az övé a ház). 

-Rendben -érti félre hallgatásom -Én nem fogom erőltetni. 

Kicsoszog a fürdőből behúzva maga mögött az ajtót, magamra hagyva engem. Dühösen csapkodom a vizet, amiért ennyire gyáva vagyok. A gyávaságommal csak megbántom Hobit és teljesen elszigetelem magam tőle, ezt pedig szeretném elkerülni.

Nem időzök tovább a jéghideg vízben. Víztől csöpögve szállok ki a kádból. Meg sem törölközöm rendesen csak felkapom a boxert amit Hoseok készített nekem a mosógép tetejére egy pólóval együtt, de nem bírnám elviselni ha most bármi is a hátamon lévő sebhez érne. Míg vezettem addig is majd megvesztem a fájdalomtól, amit az ülés huzata okozott azzal, hogy dörzsölte a hátamat. 

A folyosón kisebb sebességre váltok a hálószobánkhoz közeledve és a lehető leghalkabban tárom ki az oda vezető ajtót. Semmi sem változott ebben a szobában, minden pont ugyanúgy van mielőtt eltűntem, annyira...megszokott. Az alvó Hobi hiánya is rettentően hiányzott, ahogy fejét egyik karján nyugtatva szuszog. Halkan kuncogok azon, hogy ilyen hamar sikerült elaludnia, pedig még csak pár perce hagyott ott. 

Mellé heveredem az ágyra és szembe fordulok vele. Nézem alvó alakját. Arcát még egy szobrász sem formálhatta volna ennél szebbre. Megvannak a maga kis hibái is ugyan, de emiatt csak még jobban szeretem. Muszáj vele megosztanom mindent, még ha nem is hallja mert alszik. 

-Tudod én nem úgy nőttem fel, mint mindenki más -kezdek bele -Nekem nem volt igazán soha gyerekkorom. Míg a többiek kisautókkal játszottak addig én késgyűjteményt kaptam, a szülinapomra pedig kisállatokat amiket apám szeme láttára kellett felboncolnom. Emlékszem, amikor tíz lettem egy aranyhörcsögöt kaptam, akit azonnal megszerettem. Hedvignek neveztem el, és ő lett e legjobb barátom. De mindössze egyetlen hétig élvezhettem csendes kis társaságát, amikor apa kirángatott a garázsba és a szemem előtt vágta a falhoz. A szeretet gyengévé tesz, mondta nekem akkor. Utána nem mertem már szeretni senkit és semmit. Féltem apától, és attól amikre képes volt. 

Muszáj mély levegőt vennem, hogy ne sírjam el magam, az emlékek fojtogatnak. 

-Tizenkét éves voltam amikor először kellett egy ember életét elvennem. Borzalmas volt. Az a rengeteg vér. A szenvedés amit látnom kellett. El is hánytam magam, mire apa csak felpofozott. Ordibált velem, mert gyenge voltam. Azt mondta meg kell erősödnöm, így a következő...a következő..-elcsuklik a hangom. A zokogás feltör torkomból és igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam. Nem akarom újra átélni. Nem akarok visszaemlékezni. 

-Ne sírj. Semmi baj -von ölelésébe és nyugtatóan simogatja hajamat -Most itt vagy velem. 

Tenyeremet mellkasára simítom. Remegek karjaiban, zokogok akár egy kisgyerek és még közelebb bújok hozzá. 

-Én öltem, Hoseok! -bújok el még jobban körém fonódó karjai közt. S ő nem tol el magától. Nem lök el. Nem vádol. Tovább nyugtat. Ringat, míg meg nem nyugszom. 

-Nem kell, hogy a múltad határozzon meg. A tegnap elmúlt, és a ma is elmúlt. Hogy ki leszel holnap az csakis rajtad áll.