Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Itt

****** előző este******

~Yoongi szemszöge~

Már évek óta altatókkal tudok csak aludni, de mostanra már kezdik elveszíteni hatásukat annyira hozzá szoktam az idő múlásával. Az elmúlt hetekben szinte már semmi hasznát nem vettem, csak fetrengtem az ágyon álmatlanul miután bekaptam pár bogyót. Ha pedig mégis sikerült elaludnom, akkor jöttek a rémálmok. Aminek nem kéne zavarnia, hiszen Apa arra nevelt, hogy ne rémisszen meg semmi, és soha ne hátráljak meg.
Most mégis félek. Rettegek attól, hogy a szemükbe kell néznem, hogy újra és újra látnom kell a szenvedő arcukat. Én végeztem velük. Min Yoongi.

Miután otthagyom Hobit hadd falatozzon csak, puffogva rakok rendet a konyhában, miközben én is bekapok pár falatot reggeli gyanánt. Lehet, hogy Hoseok mégsem meleg?
De hát minden jel arra utalt. Nem, nem lehet hogy hetero.
Vagy csak bebeszélem magamnak hogy az. Elvégre nem lehet mindenki olyan meleg, hogy még az Északi-sark is megolvadjon tőle...azaz olyan mint én.
De én azt akarom, hogy meleg legyen. És hogy figyeljen rám. Rég volt olyan, hogy valaki megmelengette a szívem. De neki sikerült, már abban a pillanatban amikor először észre vettem, hogy kint ül az ablakában és a házamat figyeli. Ő biztosan nem vett észre, mikor kiültem a tetőre és én figyeltem őt, miközben engem próbált meglesni. Olyan édes volt akkor, ahogy már kora reggel kócos hajjal, pizsamában kukkolta a házamat. Magamnak akarom, csak magamnak. Hogy mindig rám figyeljen. És hogy láthassam reggelente a kusza hajával, az álmos tekintetével.
Benézek a nappaliba, hogy még ott van-e, de nagy csalódásomra már eltűnt. Szedem a nem túl hosszú lábaim, hogy minél előbb felérjek az emeletre. Bekukkantok a fürdőbe, de csak az az utálatos macska fúj rám dühösen és meresztgeti a karmait amikor meglát. Lekapom az ajtó mellett lévő fogasról az egyik törülközőt és hozzá vágom.
Na most baszakodj te kis rohadék.
Otthagyom a vinnyogó Dögöt és Hoseok dolgozószobája felé veszem az irányt inkább. És bingó. Ott görnyed a drága, a festővászna előtt. Nagyon úgy néz ki, mint aki testben itt van de lélekben messze jár, így inkább békén hagyom. Csendesen behúzom az ajtót, és úgy döntök inkább megpróbálok aludni egyet.
Még mielőtt bemásznék az ágyba ledobom magamról a felesleges ruhákat, és egy szál alsóban vetem rá magam az ágyra. A matrac kényelmesen besüpped a súlyom alatt, a puha takaró pedig kellemesen simogatja a bőrömet, így olyan könnyedén nyom el az álom, mint még talán soha.

Az utca sötét és csendes, mint mindig ilyen későn. A lámpák kísérteties fénnyel világítják meg a magányos fiút, aki lehajtott fejjel baktat. Tökéletesen ismeri a hazafelé vezető utat, ha nem lenne fény is tudná hol kell lefordulnia, és merre kell elkanyarodnia.
De ma nem bírja. Nem tud végig menni az úton.
Követik őt.
Éhes szemekkel pásztázzák, és nyomon követik minden léptét.
Suttognak.
Könyörögnek.
Sikítanak.
Megvádolják.
Tudják mit tett. Látták őt. A vérszomjat a szemében, a saját vérüket a késén és az arcán. Élvezettel nyalta le, míg az ő szemükben az élet utolsó kis szikrája is kihunyt.
De most ők akarják ugyanezt látni.
Ahogy a barna hajú szinte még gyereknek nevezhetőből elszáll minden élet.
Nem bírja.
Könnyek csorognak végig az arcán, ő pedig összerogy a hideg járdán.
Az ő szíve is hideg, és összetört. Apró szilánkok alkotják, amiket senki sem képes többé összeolvasztani.
Tettei pedig mázsás súllyal nyomják vállát.
-Én nem akartam...-suttogja miközben haját tépi.
De ŐK csak még közelebb férkőznek hozzá. Visítoznak, és karmaikkal ruhájába kapnak, néha-néha még bőrét is megszaggatják.
-Sajnálom.
Azt akarják, hogy szenvedjen, hogy átérezz ő is azt, amit velük tett.
Gyilkolt, ezért neki is kegyetlen halál jár.
-Nekem ezt kellett tennem...
Hangja elcsuklik, zokogás rázza egész testét.
Vádolják, bőrét tépkedik és visítoznak. Nem hagyhatják büntetlenül azt amit tett. Nem élhet így, hogy ennyi ártatlan ember vére szárad a kezén.
Egy kislány alakja jelenik meg közvetlenül előtte. Hajában apró masnik lifegnek, kezében egy nagyra tömött plüssmacit szorongat. Emlékszik rá. Ő volt a második.
Talán tizenkét éves ha lehetett, amikor az apja a kezébe nyomta a vadászkést. Minden tudását át akarta adni fiának, ahogy minden vérszomját is. És nem kellett csalódnia. A fiú készségesen tett mindent amit kértek tőle, mert ugyan melyik fiatal szeretne csalódást okozni édesapjának?
A torkát kellett elvágnia. Ahogy visszaemlékezik egy terjedelmes vérfolt jelenik meg a kislány hófehér szoknyácskáján, és a vágás is megjelenik vékony nyakán.
A mamáját szólongatja, szemében olyan mélységes bánat ül, amitől a hideg járdán gubbasztó fiúnak muszáj újra hangosan felzokognia.
NEM BÍRJA.
A többiek tovább marják. Szenvednie kell. Meg kell lakolnia. Bűnhődnie kell tettei miatt most már élete végéig.

Könnyfátyolos szemeim kipattannak, a testem szinte tüzel, a lábam pedig belegabalyodott a takaróba. Ujjaimat tördelem, mert a bensőmet szorító égető érzés, az egész testemet átjáró fájdalom nem akar csillapodni. Muszáj megnyugodnom, és újra összeszednem magam. Kétségbeesetten fonom magam köré a karomat és előre-hátra kezdek hintázni. Elszámolok magamban százig, de még most sem jobb.
Könnyeim újból elerednek, és ajkamba kell harapnom, hogy ne törjön fel belőlem a zokogás.
Muszáj azt éreznem hogy biztonságban vagyok. Ez most egy idegen hely, nem pedig a jól meg szokott környezet amiben már évek óta tengetem napjaim.
Felállok, és hagyom hogy a lábaim vigyenek, bízom az ösztöneimben.

Amikor pedig Hoseok karjai körém fonódnak, tudom hogy jól döntöttem. Úgy érzem mintha hazaértem volna. Nyakába fúrom arcomat és elveszek férfias illatában.
Most lehetek gyenge, hiszen tudom, hogy ő megvéd.
Csak sírok, mint egy kisgyerek.
Nem akarom, hogy ő megtudja mit tettem.
Nem akarom, hogy megismerje a valódi énemet.
Csak annyit akarok hogy szeressen.

Heyhoo （⌒▽⌒）
A mostani részt egy kissé összecsaptam, mert eléggé siettem vele, ezért elnézéseteket kérem.
Legközelebb majd kicsit jobban odafigyelek, ígérem. ✌