Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Szabadulás

Y O O N G I 

2007. szeptember 11.

Rémület ül gyönyörű mogyorószín szemében, de nem sír. Tartásán, arcán nyoma sincs a félelemnek annak ellenére, hogy tudja mi következik. Hiszen tudja. Már akkor tudta mikor apánk mézédes hangon közölte vele, hogy jöjjön ki játszani velem. Tudta, s most mégis itt van. Törékeny teste a falnak préselődik, karjáról a meggyötört mackója lóg le. 

-Én nem akarom ezt -suttogom neki, hiszen a szívem akkor tört darabokra mikor az a szörnyeteg közölte velem, hogy mit kell tennem. Most pedig hogy itt állok a térdem remeg, és a sírás szorongatja a torkomat. 

-Tedd meg -mosolyog rám szomorúan -Vagy te vagy én. Te is tudod. 

-A te életed többet ér. 

-Egyikünk élete sem ér többet a másikénál. Ha te nem teszed meg, akkor előbb végez veled aztán meg velem. Én mindenhogyan ugyanarra a sorsra jutok, Yoongi. De ha most meghalok téged megmenthetlek. 

Olyan tiszta a lelke, olyan ártatlan, a világ szennyétől mentes. Apró kezét az enyémre helyezi. 

-Ha a Mennybe kerülök én leszek a te őrangyalod és mindig vigyázni fogok rád. Ígérem, Yoongi. 

Bárcsak ne tenné. Bárcsak sokkal könnyebb lenne megtennem a kötelességem. 

-Van más út is -könyörgöm kétségbeesetten -Megszökhetünk. 

-Nem lenne menekvés. Ő megtalálna minket. 

-Nem, nem igaz. Elmegyünk innen messze -szorítom apró ujjait. Hagyom hogy a könnyeim útnak eredjenek és szabadon lefolyjanak arcomon. Nem akarom elveszíteni őt. 

-Yoongi, tedd meg végre -egész testében megremeg. 

Felpillantok az ablakba és látom hogy figyel minket. Árgus szemmel lesi minden egyes mozdulatomat arcán kárörvendő mosollyal. Közelebb lépek a törékeny testhez és a kés pengéjét hófehér nyakának bőréhez nyomom. Lehunyom szememet és gondolkozom. Ha nem vagyok elég gyors és nem vágok elég mélyre szenvedni fog. De ha eltalálom az ütőerét, akkor az egész csak egy pillanat lesz, nem több. Egy pillanat mi alatt a szívem ezernyi apró darabra törik szét. 

Mély levegőt veszek és még mindig nem nyitom ki a szemem. 

-Én megbocsátok neked Yoongi, és ne feledd hogy mindig szeretni foglak -megszorítja kést tartó kezemet. 

Egyetlen mozdulat és száz meg száz könnycsepp amely lepereg arcomon. Érzem ahogy a meleg vér elborítja arcomat. Karjaimban tartom ernyedt testét és nézem ahogy az élet utolsó szikrája is kihuny szemében. 

A testem megállíthatatlan rázkódik a zokogástól, míg nem egy meleg tenyér simul a vállamra. 

-Büszke vagyok rád, fiam. Most már bármire készen állsz. 

2017. szeptember 11.

Most egy cseppnyi bánat sincs a szívemben, és nem remeg a kezem ahogy nézem alvó alakját. Horkolása betölti a szobát, beleremegnek még a falak is. Ez a szörnyeteg édes álmát alussza, míg engem minden éjjel rémálmok gyötörnek. Ujjaim is belesajdulnak úgy szorítom a markolatot. 

-Azt kapod, amit megérdemelsz. 

Lendül a karom. 

Vág a penge.

Vér bugyog elő. 

Én is szörny vagyok. 

És egyben egy madár, ki eddig szárnya szegett volt, de most újra szárnyalhat majd.

Mindenféle megbánás nélkül hagyom ott az ágyon vonagló testét. Kezével a torkát markolássza ahonnan a meleg vér tör elő, mely eddig egész testét járta át, éltetve azt. 

Szétnézek ezen a nyomortelepen, hol egész eddig élni kényszerültem. A dohányzóasztalhoz lépek, melyen megannyi sörös üveg hever üresen vagy félig tele, köztük pedig ott hever az autó kulcsa is, mi a ház előtt parkol. A kulccsal a kezemben lépek ki a házból és hangos csattanással vágom be magam után az ajtót. 

Egy pillanatra megállok a lépcső legfelső fokán és felnézek az égre melyen már ott tündököl száz meg száz csillag. Könny szökik szemembe. 

-Remélem ott vagy valahol és figyelsz rám, kishúgom. Nagyon szeretlek. 

Hosszú percekig állok még ott az eget pásztázva, s várok. Azt sem tudom mire. Talán egy jelre, hogy velem van. De a jel elmarad, én pedig a garázsba indulok. Át kell kutatnom az egészet, mire megtalálom amit kerestem. A benzines kannát. 

Vissza indulok a ház felé, közben egy vékony csíkot húzok a bűzös folyadékkal, amely a kanna falának csapódik minden egyes lépésemnél. Körbe járom vele az egész házat, s egy öngyújtót halászok elő zsebemből. Egyetlen pattintás és szikra gyúl. Táncoltatom kicsit az esti szélben majd egy könnyed mozdulattal elhajítom, egyenest a benzinbe. 

Gyönyörű ahogy pillanatok alatt hatalmas lángok csapnak fel, nyaldossák a ház falát, hogy aztán az egészet elemésszék. Nem marad más utána, mint por és hamu. Mi is ebből vétettünk, s ezzé is leszünk. De mielőtt ez bekövetkezne mindannyiunknak van egy küldetésünk. Hogy boldoggá tegyük azt, akinek elrendeltek minket. 

Fárasztó órák várnak rám, miket a volán mögött töltök, de nem bánom. Csak arra várok, hogy újra láthassam az arcát, mely felragyog mikor megpillant. Csak a mosolyára tudok gondolni, amellyel mindig képes elkápráztatni. A hangjára, amitől kiráz a hideg valahányszor a fülembe suttog. 

Halvány mosoly játszik az arcomon amikor leparkolok az oly ismerős ház előtt. Annak ellenére, hogy hajnali négy felé jár az idő az emeleten még villany ég. Kipattanok az autóból és a pirkadat első sugarainak kereszttüzében sétálok végig a kővel kirakott ösvényen mely a lépcsőhöz vezet. 

Tétován kopogtatok a bejárati ajtón, majd egyik lábamról a másikra állva várom, hogy feltáruljon előttem. Csak most ötlik eszembe, hogy valójában át sem öltöztem így szakadt gönceim vannak rajtam, s egész testemet vér és hamu borítja. 

Az ajtó kinyílik. Egy angyalnak tűnik Hoseok, ahogy az ajtóban áll, s háta mögül fény szűrődik ki aranyos ragyogással körülölelve egész testét. 

Szeme tágra nyílik ahogy felfogja ki is áll előtte. 

-Szia, Hobi.