Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Te

Kopogásra ébredek fel. 
Nem, ez nem kopogás. Valaki szét akarja verni az ajtómat az öklével. 
Ingerülten kászálódom ki a takaró alól, és puszit nyomva homlokára hagyom ott a még édesen szuszogó Yoongit. 
Dög is társamul szegődik a földszint felé tartó utamon és hangosan nyávogva követeli a reggelijét. Szelíden odébb rúgom, és a bejárati ajtónál állva bajlódom még egy sort a zárral mielőtt még szélesre tárnám. 
A beáramló napfény először elvakít, de amint a szemem hozzászokik döbbenten meredek az előttem álló alakra. Köpni-nyelni nem tudok. 
-Te meg mit csinálsz itt?-morgom neki. 
Az összes emlékem felidéződik. A jók, a rosszak, a fájdalmasak és a szenvedélyesek egyaránt. Minden együtt töltött pillanatunk, a csókjaink, a filmezős esték amik mindig valami mással végződtek, a kiruccanásaink. Olyan hívogató ajka ahogy rágcsálja azt engem figyelve, és hirtelen azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak újra nyakam köré fonódnának izmos kis karjai. 
-Semmit sem változtál- sóhajt fel mosolyogva. 
-Gondolom te sem. Még mindig ugyanúgy lelépsz ha komolyra fordulnak a dolgok? 
Nagyon is sokat változott külsőleg is. A haja piros lett, a teste pedig ha lehet csak még izmosabb lett, pedig akkor sem volt valami rossz teste amikor együtt voltunk. 
-Akár hiszed, akár nem, megváltoztam. Visszajöttem hozzád, Hoseok. 
Nem tehetek róla, de hangosan felnevetek ezt hallva, olyan abszurd a dolog. Jimin megváltozni? Hagyjuk már! Előbb fognak kék éneklő malacok potyogni az égből.
-Adj nekem egy esélyt, kérlek -lép beljebb, én pedig hátrálok.
-Volt esélyed, nem emlékszel?-nézek rá szúrós szemmel. 
-De azt elrontottam.
Egészen addig közeledik míg a falnak nem tud szorítani. Szemében izzik a fájdalom és a bánat. 
-Meg tudok változni- suttogja. 
-Nem, nem tudsz. 
Ekkor dönt úgy hogy taktikát vált. Karjait nyakam köré fonva húz le magához, hogy megpróbáljon kicsikarni belőlem egy csókot. Nem, nem akarom. Azért, hogy megint beleéljem valamibe, majd koppanjak, mikor elhagynak? 
A testem viszont elárul. Ajkaim akaratlanul is elnyílnak, megadva neki a bejutást. Forró nyelveink találkoznak, bennem pedig újult erővel törnek elő a régi érzéseim. Felkapom ölembe és az ajtót lábammal bevágva megindulok vele a kanapé felé. Ledöntöm rá és felé kerekedem. Mindenhol megérintem ahol csak tudom, nyakát és ajkát harapdálom. Olyan vagyok mint egy kiéhezett vadállat. 
Könnyedén bújtatom ki pólójából, ő pedig csak vigyorog alattam mint a vadalma. 
-Azért szólhattál volna, hogy van jobb társaságod is -hallom meg Yoongi hangját. 
Ijedten kapom fel a fejem, és pillantok az álmos kis kék hajúra, aki a lépcső alján áll még mindig csak egy alsóban. A kedvem azonnal lelohad mikor meglátom undortól eltorzult arcát. 
-Azt hiszem itt az ideje, hogy haza menjek. A világért sem akarok zavarni -motyogja, és az emelet felé veszi az irányt. 
Futó lépésben indulok utána és elkapom karját még mielőtt bemehetne a szobába. 
-Hoseok, hagyj békén. 
-Ne haragudj. Jimin csak...
-Ne magyarázkodj nekem -szakít félbe. 
-Nem akartalak megbántani -nézek mélyen szemébe. 
-Ezt most azért mondod, mert azt hiszed a tegnapi csókunk jelentett valamit. Amiatt ne aggódj. Az égvilágon semmit sem érzek irántad a megvetésen kívül- mosolyog rám. 
Szavai éles késként hatolnak szívembe. 
Karom erőtlenül hullik le törzsem mellé és hagyom hogy pakolni kezdjen a sporttáskájába. 
Az összetúrt ágyat nézem, amiben nem olyan rég még szorosan átölelve őt aludtam. 
Vissza akarok menni az időben. 
Akkor nem nyitnám ki az ajtót. 
És akkor nem kéne néznem ahogy Yoongi egy utolsó pillantást sem vetve rám hagy magamra a szobában. 
Ajtó csapódás. 
Elment. 
Jimin jelenik meg az ajtóban kajánul vigyorogva és az ölembe ül. 
-Most hogy elment szórakozhatunk -kuncog orrával a nyakamat simogatva. 



Jól érzem hogy ez a rész után leszek máglyára küldve? XDDD
(Ha vannak benne hibák bocsi, mert nem javítottam még.)