Szomszédok [Sope] /BEFEJEZETT/

Növekvő sötétség

H O S E O K 

Augusztus 2.

Napról napra építettem fel újra az életem, Yoongi nélkül. Az eltelt egy hónapban azon voltam, hogy mindent eltüntessek ami rá emlékeztet. Persze ez nem sikerült, mert ha a padlóra néztem még arról is az jutott eszembe, hogy hányszor csoszogott rajta az álmos Suga reggelente. Az ágyamra nem tudtam úgy ránézni, hogy ne tört volna fel a torkomból a keserű zokogás, melybe egész testem belerázkódott. Ilyenkor Yoora totyogott be hozzám és ölelte át a nyakamat, hogy megnyugtasson, de tudtam hogy ezt ő sem fogja sokáig bírni mellettem. Inkább hazaküldtem, hogy ne kelljen látnia ahogy széthullok. 

Ennek már három hete és csak rosszabb lett minden. Az egyetlen akihez szólni tudok az Dög, de ő legtöbbször csak hátat fordít nekem és magamra hagy. Ja, érzem hogy szeret engem ez a macska. 

A festményeimtől is megszabadultam ,aminek Namjoon rettentően örült. 

-Hidd el, így lesz a legjobb -szorította meg a vállam mikor már az ajtóban búcsúzkodtunk- Biztos el fogjak kapkodni őket, mint az összes többit. Egy hónap múlva itt vagyok. 

Aztán ő is egyedül hagyott a gondolataimmal ami a világ legeslegrosszabb ötlete volt. Az járt a fejemben, hogy miért van az, hogy én senkinek sem kellek? Jimin is magamra hagyott, majd Yoongi is, és mindketten egyetlen szó nélkül léptek le. 

De mégis... Yoongi tenne velem ilyet? Mármint én nem nézem ki belőle, hogy ilyen típus lenne. Annak ellenére milyen zord tud lenni a viselkedése, belül teljesen más. Igenis vannak érzései, és biztos vagyok benne, hogy nem egy lelketlen báb. 

Y O O N G I 

Már nem tudom, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Nincs számomra más csak a sötétség és mások fájdalma, amiben megmártózom, sőt egyenesen dagonyázom. Valami perverz élvezetet lelek abban, ha hallom ahogy kegyelemért sikoltoznak. És végre apa is büszke rám, azzá váltam akivé mindvégig formálni akart. 

Valahányszor pengém elmerül a lüktető húsban és vér tör elő felnézek arra a szörnyetegre, aki engem is azzá formált. 

De az emberségnek minden egyes apró szikráját nem sikerült kiirtania belőlem. A szívem emlékszik, hogy korábban már társra talált és visszavágyik hozzá. Először ki akartam metszeni, mert fájóbb volt az az érzés ami elfogott, az a sóvárgás, mint a fizikai fájdalom, amit apám okozott valahányszor nem azt tettem amit kért. Most már nem akarok mást mint hazatérni, azonban ahhoz először végre kell hajtanom valamit.  

Na minimanók, most jön a magyarázat része. Most már úgy igazából ki akarok bontakoztatni minden szálat, és a múltban történteket is fel akarom tárni előttetek, így gyakori lesz, hogy csak ilyen rövid részeket rakok ki, esetleg visszaemlékezéseket. Remélem nem gond. u.u