The Liar /Befejezett/

1.rész ♡ Glad

Egy kézen fogva sétáló pár, akiken látszik mennyire odáig is vannak egymásért. Mi van, ha eközben mindkettő szerelme otthon várja a másikat ? Ha jobban megnézem... Igen. A lány ujján egy ezüst gyűrű van, viszont a mellette sétáló férfi öltözetét elnézve nem igazán engedheti meg magának az ilyesmit. Esetleg kaphatta egy másik rokonától, de nem hiszem. Ahogy a kezét szorongató fiúra néz, biztos, hogy nem csak szeretet van a szemében. Ó igen, ebben van bőven kihasználás is. A pasit elnézve pedig majdnem biztos, hogy csak egy kis friss húsra vágyik.

- Argh... - temettem arcomat tenyerembe, ezzel a hirtelen mozdulatommal pedig elüldöztem a közelemben eszegető madarakat. - Nem hiszem el, hogy ezt a cikk ötletemet is visszautasította az a nagyra nőtt csecsemő. Legszívesebben odamennék elé és közölném vele, hogy azzal, hogy más magazinokat akar utánozni, nem fog magasabbra jutni a ranglétrán és az olvasók számát sem fogja növelni. De azonnal ki is penderítene a munkahelyről - morogtam és közben a lábamnál fekvő MinMin fejét megsimogatva jöttem rá, hogy egyetlen beszélgető társam már rég el is aludt. - Te is jókor hagysz itt - sóhajtottam és elhajolva a kis golden retrievertől vettem újra az ölembe a füzetemet és kihúztam az ismét elutasításra kerülő cikk ötletemet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy semmi sem volt jó, amit én ajánlottam. Pedig annyi dolgot lehetett volna írni a mai divattal, emberekkel, élettel kapcsolatban, amit jó fotókkal még élvezetesebbé tettünk volna. E helyett minden egyes Glad számban próbáltuk utánozni a már befutott lapokat, akik teletömték divattal a magazinjukat és gyönyörű képekkel. Nekünk ez nem ment és csak egy selejt lettünk a többi kisebb nevű magazin mellett. Hisz soha a nyomába se érhettünk volna a CéCinek vagy éppen az Ellenek. Ezért kellett volna valami újat mutatni végre és a jó emberismerő képességemmel ez ment is volna, de nem hajlottak a változás felé. Sőt, egyenesen elutasították azt. Utáltam az ilyet.

Telefonom csörgésére kaptam fel a fejemet, mire elhúzva a zöld ikont szóltam bele a készülékbe.

- Szia ! Na, mi volt a kórházban ? - kérdeztem öcsémet és közben begyömöszöltem színes táskámba a füzetemet. A legtöbb ember szerint úgy nézett ki, mintha lehányta volna egy unikornis. Pedig szerintem szép volt...

- Semmi különös. Csak a szokásos, bár kaptam egy gyengébb gyógyszert - mesélte boldogan, mire elmosolyodva álltam fel és böktem meg cipőmmel MinMint, hogy végre felkeljen és elindulhassunk. Még sötétedés előtt haza akartam érni. Bár ez a lusta eb nem igazán könnyített a dolgomon, de egy kisebb noszogatás után végre felállt és megrázva magát ugatva megindult haza felé.

- Olyan idegesítő szokásod, hogy mindig semlegesen kezded a jó híreket, ami miatt azt hiszem, hogy veled soha nem történik semmi érdekes - magyaráztam fejemet rázva és kisebb köhécselése miatt elnevettem magamat. - És ha az ember közli az igazságot, akkor meg besértődsz. Fura egy figura vagy - állítottam.

- Utállak, hogy ilyen jó emberismerőnek születtél - vágta rá. Ezen újból csak jót szórakoztam, majd kicsit elkomolyodva bámultam az egyik kivetítőn lévő képet, amely egy fotókiállítást hirdetett.

- El akarsz menni a hétvégén a kiállításra ? - kérdeztem meg hirtelen, majd elindultam, mert a lámpa zöldre váltott, de szememet képtelen voltam levenni arról a képről. Túlságosan sok emléket hozott elő hirtelen, ami miatt elbambultam és véletlenül nekimentem egy maszkos srácnak. Már épp kértem volna bocsánatot, amikor is sötét szemeit megforgatva nézett rám, majd folytatta útját.

- Vaksi.

- Seggfej - csúszott ki a számon miután elfordult és meg sem várva reakcióját felléptem a járdára és bosszúsan trappoltam előre. Utáltam az ilyen fennhéjázó embereket. Jól látszott rajta, hogy nem kevés pénze lehetett, így miért is lepődtem meg, hogy nem volt képes csak tovább menni...