The Liar /Befejezett/

35.rész ♡ Tudom

JungKookie: Gyere be ma az ügynökségre.

Hevesen dobogó szívvel bámultam az üzenetet, majd ültem fel ágyamban hirtelen, ami miatt bevágtam a fejemet a plafonba. Halkan szitkozódva írtam meg a fiúnak, hogy egy óra múlva bent leszek és már másztam is le a lépcsőn. JuWon még aludt, volt fél órája, így csak leraktam egy kis pénzt az asztalra, hogy abból vegyen majd kaját a nap. Gyorsan felvettem a ruháimat és már siettem is a konyhába, hogy összedobjak egy kis szendvicset, amit megeszek, míg MinMint leviszem sétálni.

Ahogy a kutyával járkáltam az utcában ezerféle gondolat átsuhant az agyamon. Tartottam attól, hogy JungKook vajon milyen döntést is hozott, de egyben örültem, amiért ismét visszamehettem. Őszintén hiányzott a társaság, a munka. Sokkal nagyobb élvezettel jártam oda be, mint a Gladhoz. Valamint végre YoonGi sem aggódott volna amiatt, hogy szó nélkül eltűntem és még Sejin menedzsertől is annyit tudott, hogy lebetegedtem, ugyanis neki ez volt a fedősztorim. Már annyi felé hazudtam, hogy csodáltam, hogy én magam nem bolondultam meg közben.

Kezeimet dzsekim zsebébe mélyesztve léptem be a bejárati ajtón és köszöntem minden velem szembe jövő embernek, valamint válaszolgattam azt mindenkinek, hogy már jól voltam. Szerettem volna valóban ezt érezni legbelül, de mindez már csak JungKooktól függött. Szerencsére egyik taggal sem futottam össze, így bementem a menedzserek szobájába és szemügyre vettem az asztalomra lerakott feladataimat. Mivel Kook nem írta, hol és mikor akart találkozni velem, így eldöntöttem, hogy akkor behozom a lemaradásomat. Elment vele ugyan az egész délelőttöm, de elintéztem a papírmunkákat és lefénymásoltam minden szükséges papírt, amit aztán bevittem Sejin menedzserhez, aki szintén örült, hogy még éltem. Ezek után lassan megindulta az ebédlő felé, miközben sóhajtva álltam meg egy-egy gyakorló terem előtt abban reménykedve, hogy meghallom a BTS hangját. De nagyon úgy tűnt, hogy ők nem tartózkodtak az épületben. Jobban belegondolva nem kellett volna ezen csodálkoznom, hisz a lefénymásolt papírok között ott volt a fiúk e havi menetrendje is és mára nem volt beírva nekik semmi. Csak holnaptól kezdődtek a gyakorlásra járások, illetve különböző fotózások, felvételek.

- JungKook akkor mégis miért hívott be pont ma ? - fontam magam előtt karba a kezemet, majd torpantam meg, ugyanis a folyosón befordulva észrevettem egy ismerős személyt nem sokkal messzebb tőlem. Ahogy ő is meglátott, lassított léptein, majd megállt. Némán, talán kicsit kínosan bámult felém, miközben egyik lábáról a másikra dőlt. Pont ugyanígy éreztem magamat talán én is, csak kevésbé mutattam ki. Fogalmam sem volt, hogy azután a beszélgetésünk után ilyen furcsa lesz ismét találkozni. Sokkal rosszabbul éreztem magamat, mint azok után, hogy visszautasítottam. Mert akkor legalább nem haragudott rám. Nem kért arra, hogy ne legyek a szemei előtt, helyette ő ment el. Most ismét egymás előtt álltunk és még soha nem éreztem magamat ilyen messze tőle, bármilyen sablonosan is hangzott. Teljes űr keletkezett a mellkasomban, már előre felkészülve a lehetséges szavaira. Lassan erőltettem egy mosolyt az arcomra és fejemmel az ebédlő felé böktem.

- Van kedved enni velem ?

Válaszként csak egy ügyetlen bólintást kaptam és engem bevárva megindult az ebédlő felé. Néma csöndben haladtunk egymás mellett, ami igazán idegesített. Amikor az étkezőben leültem egy doboz ramyonnal és beleraktam mindent, majd ráöntöttem a forró vizet, igazán örültem volna, hogyha nem szól közben a rádió. Rajtunk kívül igazából senki se volt bent, hisz az ebédidőnek már rég vége volt. Mindenki más már visszatért a munkájához. Valamilyen kpop szám szólt halkan, ami mellett jól hallattszódott a szék csikorgása, a doboz felbontása, a pálcikák ketté szedése, a víz forrása és a kis zacskóból való ízesítő kiöntése. Mindig valakivel beszélgettem, ha idejöttem, vagy többen voltunk így soha nem figyeltem fel arra, hogy ezek a hangok milyen idegesítőek tudtak lenni. Főleg úgy, hogy amúgy sem éreztem magamat a toppon. Aztán mikor már a tészta szürcsölése következett, meguntam, így leraktam a pálcikámat és sóhajtva az előttem ülő fiúra néztem.