The Liar /Befejezett/

25.rész ♡ Őszinte érzések

- Úgy érzem ezekkel az érzésekkel egy jó dalt tudsz írni - szólalt meg, megtörve a csendet, mire szomorúan elmosolyodtam.

- Valóban... Viszont nem fair, hogy csak én mesélek ennyit magamról - jegyeztem meg, ugyanis róla még mindig túl sokat nem tudtam.

- Valójában most nem magadról beszéltél...

- Yah ! - ütöttem a karjára, amit sikeresen megtaláltam a sötétben.

- Jól van na - nevetett fel halkan, ami miatt én is elmosolyodtam. Megint felengedett a közelemben, aminek őszintén nagyon örültem. Főleg ebben a helyzetben. Amikor be voltunk zárva valahova, minden világítás nélkül. Nekem pedig erről csak egy esemény jutott eszembe folyton. Ám most más volt. Most már tudtam valamivel szebb emlékeket is kötni hozzá, segítve azon, hogy ne legyek rosszul. Hogy ne ragadjon magával a múlt. - Mit szeretnél tudni ? - kérdezte és hallottam, hogy kicsit helyezkedett mellettem.

- Nem is tudom - mi érdekelné az embereket ? Mi érdekelne engem ? - Beszélj egy kicsit a múltadról. Ugyan olvastam róla, hogy nehéz volt nektek, de kíváncsi vagyok, hogy mégis mik voltak azok a bizonyos akadályok a számodra - magyaráztam, habár nem kicsit kételkedtem abban, hogy valóban válaszolni is fog. Nem lehetett egy könnyű téma a számára. Velem pedig valószínűleg nem szívesen osztotta volna meg. Mindig veszekedtünk, szívtuk egymás vérét, beszóltunk a másiknak. Csak mostanában oldódtunk fel egy kicsit. Váltunk normálisabbá, viselkedtünk úgy, mint másokkal.

- Biztos tudni akarsz egy ilyen unalmas dolgot ? - kérdezte kíváncsian és nem hallatszódott hangján, hogy bánná a témát.

- Nem hiszem, hogy unalmas. Kíváncsi vagyok, hogy lettél ilyen - válaszoltam és most kivételesen teljesen őszinte is voltam. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy miért vált ilyenné. Miken mehetett keresztül, hogy pont ebbe az irányba változott meg. Vagy talán mindig is ilyen volt ? Szinte alig tudtam róla valamit és ez mintha legbelül zavart volna. Azt gondoltam a cikk miatt, de nem. Egy részem valóban meg akarta ismerni.

- Mindig meglepsz - suttogta és éreztem hangján, hogy mosolygott. Sajnáltam, hogy nem láthattam, mivel ezek a pillanatai olyan ritkák voltak. Pedig szép mosolya volt. Szép mi ? Hah... Miért mondok ilyeneket ? - Minden talán ott kezdődött, amikor naivan elhatároztam, hogy már pedig rapper leszek, dalokat írok és megmutatom másoknak mire vagyok képes. Olyan zenét csináltam már akkor is, amik igazak voltak erre a világra, országra, amik akkor még talán tabutémának is számítottak. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak a profi kütyüket. Apum már csak így hívta a zeneszerzéshez szükséges dolgokat. Ebből is érezheted, hogy annyira nem repesett az álmomtól. Nem támogatott, megvonta a zsebpénzem, mivel tudta, hogy mire gyűjtögettem. Megpróbálta elállni az utamat, de nem hagytam neki. Már akkor is erős akaratom volt, amit a fejembe vettem, azt véghez is vittem. Nem érdekelt az a sok hang, ami mind csak azt szajkózta, hogy hagyjam abba, éretlen gyerek vagyok olyan álmokkal, amikkel nem megyek semmire. Lehet valahol igazuk volt - tette hozzá halkan, csak épphogy kihallottam mit is motyogott magának. Tehát valóban nem volt neki egyszerű... - Ezért hát útra keltem. Fogtam a legszükségesebb cuccaimat, a megspórolt pénzemet és felköltöztem teljesen egyedül Szöulba. Nem volt egyszerű, sok mindenről mondtam le. Sokat... Mondjuk úgy, hogy sokat alázkodtam meg, pedig gyűlöltem - ejtette ki olyan keserűen a szavakat, mintha még mindig abban az időben lett volna, ez pedig azonnal hatott rám. Sajnáltam, hogy teljesen egyedül kellett mindezzel megküzdenie. - Motelekben aludtam, rengeteget dolgoztam, hogy félre tehessek némi pénzt és nagyon sokszor alig ettem egy nap. Nem akartam fölöslegesen költeni rá. Mindent visszafogtam, nem vágytam nagy dolgokra, csak az álmaimért harcoltam. Úgy kergettem őket, akár egy idióta. Így visszagondolva lehet az voltam... Rengetegszer jöttek elő nagy magányomban furcsa gondolataim. Alapból is volt egy fajta viszolygásom az emberektől, de ahogy egyre jobban megismertem, hogy milyen romlottak is lehetnek, csak méginkább távolságot tartottam. Gyakran lettem rosszul, ha túl sok idegen vett körbe. Ilyenkor szerettem elvonulni, de gyakran az sem volt sokkal jobb - mondta halkan én meg alig bírtam visszafogni magamat. Szívesen támogattam volna valahogy. Azért bármennyire is lehetett tudni róla a dolgok nagy részét, tőle hallani csak még szívfájdítóbb volt. Már értem, hogy miért ilyen. Egy kicsit talán félreismertem. - Amikor ülsz a fürdőszobában és azon gondolkozol, hogy milyen jó lenne feladni. Ez ugye az egyszerűbb út. Majd valahogy újjászületsz vagy nem, ki tudja. Én mindenesetre kavics akarok lenni. Azoknak nincsenek érzései, csak úgy vannak. Nem kell szenvedniük, nem kell elviselniük az emberek hülyeségeit, a gyűlölködéseket. Néha fárasztó élni - sóhajtott fel, de olyan mélyen, hogy azt hittem ez az utolsó levegővétele. Csak néztem az előttem kirajzolódott alakját. Emésztgettem a szavait és rájöttem, hogy én bármennyit is szenvedtem eddig, soha nem akartam véget vetni az életemnek. Mert nekem ott volt az öcsém. Neki viszont nem volt senkije, teljesen egyedül volt. Nem tehettem róla, de bekönnyezett a szemem. Annyit szidtam, annyit ordítoztam vele, pedig mégiscsak segített nekem. Lehet rossz volt a modora, de egy nagyon jó ember volt. Csak én lassan vettem észre. - A fiúk mentettek meg. Nekik vagyok a leghálásabb a világon. Aztán jöttek az armyk is és úgy gondoltam már megéri kitartani. Nem csak azért, mert van egy célom, hanem mert már vannak emberek, akiknek álmot adtam és reményt, akiket boldoggá teszek. Aztán persze a szüleimmel is rendeződött a kapcsolatom, hisz azért mégiscsak szeretem őket - fejezte be, majd láttam, hogy fejét felém fordította. - Igazán megnézném az arcodat - ugyan mosolygós volt a hangja, mégis éreztem azt a fájdalmat, amit a múlt hozott elő belőle, ami miatt talán sírt volna, ha én nem vagyok itt. Csöndben bámultam rá, összeszorított szájjal. Egy szót sem bírtam kinyögni. Így ültünk pár percig és éreztem, hogy kicsit közelebb jött hozzám. Arca mintha egészen közel lett volna az enyémhez, de nem voltam benne teljesen biztos. A sötétben semmiben sem lehettem az. Viszont éreztem a belőle áradó hőt, amiből rájöttem, hogy tényleg közvetlenül előttem ült. Abban is egészen biztos voltam, hogy arca felém volt fordítva, mintha csak éreztem volna a lélegzetvételét a bőrömön, ami miatt kirázott a hideg.