The Liar /Befejezett/

13.rész ♡ A kemény munka gyümölcse

Fáradtan ültem a hotelba visszaérve az ablakpárkányban, ölemben egy halomnyi papírral és a laptopommal, hogy át tudjam nézni a megírt cikkeket. Ez a munka máris rengeteg adrenalinnal látott el és teljesen a sorokba mélyedve pötyögtem a gépemen. Néha-néha kinéztem az ablakon, a város fényét bámultam és a mai napon gondolkoztam. A többiek lent voltak vacsorázni, azonban nekem nem volt túl sok étvágyam. Inkább csináltam a dolgomat, hisz nem tudtam túl sokat haladni se a tegnapi nap alkalmával, se pedig ma. Épp a főnökkel egyeztettem le egy részt a következő számból, amikor is pityegett a telefonom, jelezve, hogy valaki más is keresett.

- Öhm, várjon egy pillanatot, azt hiszem keresnek - mondtam, mire a főszerkesztő elengedett és megbeszéltem vele, hogy majd holnap folytatjuk, ha hazaértem Kínából. - Igen, tessék ? - szóltam bele összeráncolt szemöldökkel, ugyanis nem ismertem ezt a számot.

- Jó estét, Park Choa az ? - kérdezte egy ismeretlen női hang.

- Igen... - válaszoltam halkan, ugyanis kísértetiesen emlékeztetett ez az eset egy több évvel ezelőttire. A gondolat hatására a torkomba ugrott a szívem és azonnal arrébb raktam mindent az ölemből, miközben talpra álltam és idegesen kezdtem fel-alá járkálni.

- Mint Park JuWon gondviselője, tájékoztatnom kell róla, hogy az öccse ma este bekerült hozzánk a kórházba. Szívelégtelenség és ájulás miatt. Egy bizonyos Lee NaRi hívta ki a mentősöket, aki azt állítja, hogy a barátjuk.

- I-igen - támaszkodtam meg a falban, ugyanis hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ és bepárásodott a szemem. - Azonnal indulok - mondtam, majd a telefont kinyomva bámultam magam elé és dübörgött ezerrel a szívem. JuWon kórházban van... WonWon meg fog halni. Nem veszíthetem el őt is! Nem!

Könnyeimet visszatartva siettem a cuccaim felé és mindent bedobáltam a táskámba és a bőröndömbe. Zakatolt a szívem, alig kaptam levegőt és normálisan gondolkozni sem tudtam. Mindenféle rémkép pörgött végig a fejemben, amiket görcsösen kiakartam űzni az elmémből, de nem ment. Folyton visszagondoltam arra a napra, arra a fájdalomra, amit éreztem, a végtelen ürességre, hogy csak ketten maradtunk egymásnak. Nem veszíthettem el JuWont is. Ilyen hamar nem. Neki még élnie kellett.

Azonnal kirontottam a szobámból, így sikeresen nekimentem egy ajtóm előtt rostokoló emberbe. Kezét már épp kopogásra emelte, amikor kilőttem a szobámból és majdnem leterítettem a földre. Vállamnál fogva tartott meg és tolt vissza egyenesbe.

- Mi a franc ütött beléd, hogy így köz... Mégis hová készülsz ? Csak holnap megyünk - nézett rám felvont szemöldökkel YoonGi. Na most pont nem volt rá szükségem, így szó nélkül kikerültem és elindultam Sejin menedzser szobája felé, hogy elmehessek. Ő viszont jelen helyzetben annyira akart tőlem valamit, hogy nem hagyta a távozásomat, így karomnál fogva visszarántott, majd idegesen nézett az arcomra, csakhogy azonnal összezavarodott mikor megpillantotta könnyes szemeimet. Hiába nem akartam pont előtte sírni, hiába akartam magamat egész végig tartani, nem ment. Hacsak belegondoltam a legrosszabba, sírógörcsöm lett. Hiába magyaráztam be magamnak, hogy erős voltam, egyáltalán nem voltam az. Gyenge voltam, hihetetlenül gyenge, amit bárki észrevett volna. - Miért sírsz ? Hallod ? Légyszi hagyd abba. Még a végén azt hiszik, hogy miattam van - magyarázta Mr. Seggfej kétségbeesetten és olyan nyilvánvalóan nem tudott velem mit kezdeni, hogy az már nevetséges volt.

- Igazi férfi - ironizáltam, majd megtöröltem szememet és nagy levegőt véve nyugtattam le magamat. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. - Sürgősen meg kell találnom Sejin menedzsert, úgyhogy kérlek hagyd, hogy elmenjek - szakítottam ki karomat szorításából, majd se szó se beszéd elindultam felkeresni a férfi szobáját. YoonGi pedig nem jött utánam. Legalábbis én azt gondoltam...