The Liar /Befejezett/

38.rész ♡ A hazug

Fejemet kezemmel támasztva bámultam a monitoromra, miközben lapozgattam a nekem átküldött e havi magazinba lévő cikkeket. Valójában ki kellett volna javítanom a hibákat, de egyáltalán nem volt hozzá energiám, se pedig kedvem. Mostanában egyre jobban kezdett minden idegenné válni számomra a Gladnál. Sokkal kevesebbet foglalkoztam a munkámmal és már nem is élveztem annyira. Tudtam jól ennek az okát, így nem véletlen, hogy egy ideje már ott lapult az asztalom fiókjában a felmondólevelem. Szerettem volna mihamarabb megszakítani minden kapcsolatot a céggel, de cserben hagyni se akartam az itt dolgozókat, így megígértem magamnak, hogy még ezt a havi magazint megcsinálom és utána tűnök el. A főnök így is állandóan felhozta a füzet témát - ami szintén a fiókomban hevert, már egy ideje hozzá sem nyúltam. Nem tudtam mit kezdjek vele, hisz akár valami jóra is felhasználhattam volna, csak abban nem voltam biztos, hogy mégis mi volt az a jó. Úgyhogy míg ezt ki nem találtam, inkább elzárva tartottam a külvilágtól. Szerencsére a dolgainkhoz soha senki nem nyúlt, úgyhogy nem tartottam attól, hogy valakinek a kezébe kerül. Nálunk sokkal rizikósabb lett volna tartani, hisz YoonGi sokszor megfordult a lakásunkba. Biztosra akartam menni, hogy ő soha nem fog tudni a füzet létezéséről. Maximum idősebb korunkban, mikor már mindez csak a múlt lesz és mosolyogva gondolhatunk vissza rá.

Miután végig szenvedtem magamat az ellenőrzéseken, nagyot nyújtózva toltam el magamat az asztalomtól és kezdtem el pakolni a dolgaimat. Mikor már a kabátomat is felvettem, már csak a sálam maradt hátra, de ekkor kaptam egy üzenetet, így megállva a mozdulatomban vettem elő a telefonomat. Meglátva, hogy ki írt, valamint, hogy mit, azonnal mosolyra görbült az ajkam és fejemet ingatva indultam meg a kijárat felé, miközben válaszoltam neki.

Mr. Romantikuslélek: Éhes vagyok...

Én: Ramyon jó lesz ?

Mr. Romantikuslélek: Tökéletes

Én: 20 perc és ott vagyok

Sokat gondolkoztam a boltban, hogy vajon milyen ramyonnak örülne a legjobban, de mivel nem tudtam dűlőre jutni, így vettem több félét is, hisz én sem vacsoráztam még úgy sem. Ami azt illeti, kezdtem is érezni, hogy éhes voltam.

Megnyomva a stúdió csengőjét várakoztam, majd pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó és egy hulla fehér arcú YoonGi jelent meg előttem. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, szőke haja össze vissza állt és az egész arca nyúzottnak tűnt. Sóhajtva fejeztem ki nem tetszésemet az életformája iránt, majd a kezébe nyomtam a zacskót és leülve a kanapéra döntöttem fejemet hátra, majd hunytam le szememet.

- Azért annyira nem vagyok éhes, hogy egy seregnek elegendő ramyont megegyek... De azért köszi - nézett fel rám a fiú elmosolyodva és kiválasztva magának egy dobozt indult az ajtó felé.

- Nekem is csinálsz egyet ? - választottam ki egy számomra tetszetőset, mire a fiú csak megforgatta a szemeit, de készségesen elkapta a dobozt és elment megtölteni őket vízzel.

- Mióta nem aludtál, úgy őszintén ? - néztem YoonGira szemeimet résnyire húzva, mire a fiú csak elgondolkozva nézett rám és vakarta a meg a fejét.

- Tegnap aludtam egy kicsit, de mióta felkeltem non stop dolgoztam. Eszembe jutott egy tök jó szöveg, szóval mindenféleképpen szerettem volna megírni. Ezek után pedig egy nagyon jó alap is megkomponálódott a fejemben, úgyhogy azt is neki álltam megcsinálni - magyarázta a jól látható fáradság ellenére is élénken, ami miatt elmosolyodva hallgattam a részletes beszámolóját arról, hogy mitől is indult meg ez az ihletlavina.

Nem tudom másnak mi számított egy igazi randinak vagy kapcsolatnak, de számomra az tökéletes volt, amit YoonGitól kaptam. Reméltem, hogy én is képes voltam adni neki valamit. Lehet, hogy nem lógtunk egymás nyakán null-huszonnégyben. Lehet, hogy mi nem mentünk el állandóan közös vacsorákra. Lehet, hogy mi nem beszéltünk mindig az érzéseinkről. Az is lehet, hogy mi legtöbbször ebben a kis stúdióban töltöttük az időnket, néha néma csendben, a saját dolgainkkal foglalkozva. De az is biztos, hogyha jutott a másikra időnk, akkor valóban egymással foglalkoztunk, rengeteget beszéltünk magunkról, a családunkról, a múltunkról és a terveinkről. Apróbb, de annál kedvesebb megjegyzéseket tettünk a másikra, máskor pedig állandóan vitatkoztunk és szidtuk egymást. Ettől függetlenül soha nem veszekedtünk úgy igazán, hogy megbántsuk a másikat. A személyiségeinkből adódóan valóban sokat csipkelődtünk, de mindezt szeretetből tettük. És én egyáltalán nem bántam, hogy nem voltunk átlagos pár. Egy idollal ez egyébként se lett volna lehetséges.