The Liar /Befejezett/

18.rész ♡ Kumamon

Eljött egy újabb nap, én pedig ismét YoonGi stúdiója mellett várakoztam. Elhoztam magammal a magazinhoz szükséges dolgaimat és amíg vártam, hogy a fiú életjelet adjon magáról, azokkal foglalkoztam. A fiúk jó ötletnek tartották a legutóbbi cetlizésemet és megfigyelték, hogy néha egy-egy eltűnt az ajtóról, ami azt jelezte, hogy a fiú járkált. Nekem igazából JungKook nyomában kellett volna lennem, mint a menedzsere, de ő inkább arra kért, hogy szedjem ki a barátját. Most úgy is főképp gyakoroltak, így rám nem sok szükség volt.

Tehát csöndben írogattam a vázlataimat a füzetbe, amikor is mozgolódást hallottam az ajtó felől. Leraktam a füzetet a földre és kíváncsian a hang felé fordítottam a fejemet. Szemeim azonnal nagyra nyíltak, mikor csipogott a zár és az ajtó résnyire lassan kinyílt. A fiú körvonala kirajzolódott az ajtón keresztül, így láttam, hogy nem állt szándékában kinyitni. Csak állt és várt, de nem tudtam pontosan mégis mire. Legszívesebben azonnal berontottam volna hozzá és a karjánál fogva rángattam volna ki, de valószínűleg rögtön az első mozdulásomra bevágta volna előttem az ajtót. Nem értettem hirtelen mi jött rá, így szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.

- Hogy értetted... Hogy értetted azt, hogy te is jártál úgy, mint én ? - kérdezte lassan, rekedt és gyenge hangon. Nem volt túlságosan a toppon, ezt anélkül is tudtam, hogy láttam volna. Viszont ami még inkább meglepett, az a felém intézett kérdése volt. Aztán rájöttem, hogy írtam ilyesmit az egyik cetlire, ami valóban hiányzott az ajtóról. Számat beharapva néztem a kis rést, amin keresztül láttam sötét alakját és azon gondolkoztam, hogy mit is válaszoljak neki. Nem volt nagy titok az én múltam - azaz a családunk múltja -, könnyűszerrel találhatott volna rólunk információt, ha csak a nevemet beírta volna a keresőbe. Mégis... Nem tudtam neki azonnal válaszolni. Olyan régóta beszéltem a múltamról, hogy szinte már hazugságnak tűnt az egész. Pedig minden kis dolog visszahozta az akkori félelmeimet, szorongásomat és dühömet. Hasonló érzéseket, mint amit a fiú érzett éppen. Nem akartam neki válaszolni, mivel az egyet jelentett volna azzal, hogy valami igazságot is meg tud rólam a nevemet és az öcsém létét leszámítva. Szerettem volna csak a hazug maradni a szemében a későbbiekre tekintettel. Viszont azt is tudtam, hogy ez talán segít neki abban, hogy végre kijöjjön. Vagy hogy megossza azt, ami benne van éppen. - Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. Csak nem egészen értem, hogy veled hogyan történhetett hozzám hasonló dolog - szólalt meg hirtelen, ugyanis a köztünk beállt csend miattam kezdett egyre hosszabbá válni.

- Nem erről van szó csak... - akadtam el hirtelen. Choa, ennél sokkal rosszabb dolgokat is tettél már. Egészen kínos helyzetbe hoztad magadat előtte, akkor most miért nem vagy képes megszólalni ?

- Csak úgy mondtad, ugye ? - sóhajtott fel lemondóan. - Mindegy, azért köszi, hogy aggódtál. Menjél inkább a dolgodra. Nincs szükségem a sajnálatodra - mondta, majd azonnal be is csukta az ajtót.

- Ne ! YoonGi ! - álltam fel azonnal és dörömbölni kezdtem az ajtaján. - Én tényleg komolyan mondtam ! Esküszöm, hogy nem hazudtam, csak hallgass meg... - kivételesen ebben az egyben tényleg nem így volt. Hihetetlen, hogy kétszer is kiáltottam így a fiúért, de egyik alkalomkor sem hallgatott végig.

Idegesen összeszedtem a cuccaimat és bedobva a táskámba kimentem a fullasztó folyosóról.

- Ezt az idiótát ! Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy képes vagyok rajta segíteni. Még hogy azért hallgattam, mert hazudtam. A nagy frászt... - ahogy ilyen nagy dühvel a fejemben befordultam a folyosón, hirtelen neki mentem valakinek, de olyan nagy lendülettel, hogy az illető el is esett. - Úristen - kaptam észbe és bocsánatkérően néztem a földön ülő lány felé. Egy hosszú, nagyon sötét barna, lazán lófarokba fogott hajú, igen ismerős arcú lány ült a földön. Az ütközésünk következtében egyik fehér fülhallgatója kiesett a füléből, telefonja pedig mellette a földön hevert. Már mondtam volna neki, hogy sajnálom, amikor is meglepett arca átváltott mosolyra és fejét megrázva fogta kezébe a telefonját és állt fel a földről. Nálam nem sokkal magasabb volt - mondjuk ki nem - és nem csak, hogy éretten nézett ki, még úgy is viselkedett a helyzetet illetően. Mármost meg mertem volna kockáztatni, hogy rengeteget olvasott. Ilyet nem sokszor mondtam, de belőle tényleg áradt az értelem. Nem úgy, mint belőlem... - Tényleg sajnálom - raktam össze két kezemet. - Csak túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy figyeljek a környezetemre.