The Liar /Befejezett/

19.rész ♡ Amikor egy titokra fény derül

Tulajdonképpen egyáltalán nem akartam sírni YoonGi előtt. Jól lehet az arcomat nem láthatta a Kumamon jelmez miatt, mégis. Már maga a tény, hogy sejtette, nem is sejtette, biztos, hogy tudta, épp bőgtem előtte, kínos volt. Igen, semmi más miatt nem éreztem soha annyira kínosan magamat, mint a sírás esetében. Tudtam miért volt, nem is kellett ehhez bárkihez elmennem, hogy kiderítsék. Mikor a szüleink meghaltak, sokat sírtam emberek előtt, akik mind csak azt voltak képesek mondani, hogy szegény kislány. Nem kellett idegenek sajnálata, én csak a szüleimet akartam. De tudtam, ők már nem jönnek vissza hozzánk. Egy ilyen traumát pedig egyáltalán nem lehet feldolgozni. Nincs olyan, hogy majd pár év múlva már jobb lesz. Ez soha nem lesz jobb. Ahogy egy szülőnek szörnyű elveszítenie a gyerekét, úgy egy gyereknek is az, hogyha a szülei fiatalon meghalnak. A halál ugyan egy természetes dolog, mégis... Nem ilyen hamar kellene bekövetkeznie.

- Szeretnél belehallgatni abba a dalba, amin épp dolgozok? - szólalt meg hirtelen Suga, aki már a monitor előtt ült és nagyban keresett valamit. Megtöröltem a szememet és nagy nehezen felállva mellé totyogtam.

- Nem félsz, hogy kiadom másnak a fülest róla? - kérdeztem nem kis szarkazmussal a hangomban, hisz nem értettem YoonGi mikor lett velem olyan jóban, hogy magától meg akarjon mutatni bármit is nekem.

- Ha továbbra is fölöslegesen beszélsz, akkor visszaszívom az ajánlatom - támasztotta meg állát kezével és párat kattintva már meg is találta a számára megfelelő hanganyagot. - Tehát, akarod hallani ? - pillantott felém, de nem bírt sokáig nézni, ugyanis azonnal elfojtott egy nevetést és torkát köszörülve ismételten a monitort bámulva várta a válaszomat.

- Szívesen meghallgatom...

Válaszomat hallva benyomta a számot és székén hátradőlve hunyta le a szemét és hallgatta saját, erőteljes hangját. Ez csak egy kis részlet volt a dalból, mégis annyi érzést átadott, hogy sokkal többnek éreztem, mint másfél perc. Ahogy hallgattam a fiú hangját, a kicsit sem visszafogott véleményét az őket kritizáló emberekről, valamiért minden szomorúságom elszállt. Örültem, mert fel tudtam újabb pár dolgot jegyezni róla, másrészt viszont olyan volt, mintha egy kicsit az én érzéseimet is tükrözte volna. Ránéztem a még mindig lehunyt szemű fiúra és el kellett ismernem, hogy volt neki egy olyan oldala, amiben nagyon is hasonlítottunk.

Érdekes, hogy ha hasonló pólusú mágnest próbálunk egymáshoz közelíteni, nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy kicsit is közelebb kerüljenek egymáshoz. Eközben folyton kitérnek, de ha ügyes is vagy és egyszer csak közelebb tudod őket tenni egymáshoz, akkor nem tart sokáig és nagy erővel lökik el magukat a másiktól. Ezek voltunk mi is; két túlságosan is hasonló pólus.

A rap ugyan már egy ideje véget ért, de YoonGi továbbra se mozdult helyéről, ahogy én is csak álltam és teljesen elvesztem a gondolataimban.

- Holnaptól ismét elkezdelek oktatni, de ha még egyszer elalszol közben, nem segítek többet - nyitotta fel hirtelen egyik szemét a fiú és felnézve rám várta, hogy legalább egy apró megbánást tanúsítsak legutóbbi incidensünk után. Annyira mondjuk nem bántam, mert igazán jót tudtam aludni, még azon a kényelmetlennek tűnő kanapén is.

- Te meg, ha még egyszer bezárkózol ide, akkor egész végig az ajtód előtt fogok énekelni. Hidd el, nem akarod - fontam magam előtt nagy nehezen össze a karomat, mire YoonGi azonnal elnevette magát.

- Bocs, de ebben a jelmezben nem tudlak komolyan venni - törölte meg a szemét, majd felállva, elővette zsebéből a telefonját és megállva mellettem átkarolta a vállamat.

- Te meg mégis mit...

- Kell egy kép Kumamonnal, ha már egyszer a bőrébe bújtál - lépett el tőlem a kép elkészülte után és mosolyogva nézegette az elkészült két képet. Szívesen válaszoltam volna neki valami frappánsat, de látva, hogy kezdett jobban kinézni a történtek után, inkább csöndben maradtam és sóhajtva magamhoz vettem a kanapén lévő táskámat.