The Liar /Befejezett/

Epilógus

Mindig is úgy éreztem, hogy rossz csillag alatt születtem, vagy nem is tudom. Mindenesetre nem túl sok jó eseményt tudtam volna feljegyezni, ami cirka huszonkilenc évem alatt történt velem. Viszont egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy lehet jobb lenne feladni. Mert megígértem JuWonnak. Valamint magamnak is. Lehet sok hibát követtem el, de azokat megpróbáltam jóvá tenni. Hogyha nem is sikerült, a hibáim által próbáltam fejlődni, egy jobb emberré válni. Végül is az emberhez hozzátartoztak a hibák is, amiket elkövetett élete során. Engem ezek a hibák csak még erősebbé tettek. És téged ?

JuWonnal sokat utazgattunk...

" Arcomról le sem lehetett törölni a vigyort, miközben futva tettem meg a hosszú lépcső utolsó fokait, majd nagy levegőt szívtam a kellemes és tiszta levegőből. Számat azonnal eltátottam, mikor a korláthoz léptem és jobban szemügyre tudtam venni az elénk terülő hegyek látványát.

- Nem ér, hogy te futottál. Kihasználtad a gyengeségemet - ért fel JuWon is és kissé kifulladva mellém vonszolta magát és a korlátra dőlve fújta a ki a levegőjét.

- De így legalább eszedbe se jutott megállni - magyaráztam, miközben fényképezőgépemmel készítettem pár fotót a tájról, majd WonWonról is, aki elég csúnyán nézett a kamerába.

- Soha többé nem gyalogolok ennyit - fújtatott, mint egy öt éves, majd nagyot szippantva a hegyi levegőből ő is halványan elmosolyodott. - Svájc kipipálva.

- Hihetetlen, hogy anyuék többet is jártak itt életükben, mi meg most vagyunk itt először - ráztam a fejemet és megérezve JuWon karját rajtam, lassan felnéztem rá és látva, hogy ő is engem figyelt, én is átkaroltam a derekánál. - Na, menjünk enni valami meleget, mert szétfagyok. "

De még így is gyakran gondoltam rád...

" Nem tehettem róla, de mindig valahol belebukkantam a BTS-be. Egyre híresebbek voltak, így nagyon sok cikk került az utamba, mikor a neten olvasgattam. Épp ezért találtam rá YoonGi Seesaw című dalára is. Lehet jobban tettem volna, hogyha nem hallgatom meg, de nem tehettem róla, a kíváncsiságom túlságosan is hajtott. Hát... Szerintem azzal mindent elárultam, hogyha azt mondom, hogy utána egy órán át bőgtem, miközben JuWon próbált rájönni a nem összefüggő mondataimból, hogy mi történt velem. Bár nem tudta a pontos okát a sírásomnak, de csöndben mellettem maradt és addig csitítgatott, amíg le nem nyugodtam. Igazából ugyanazt éreztem, mint YoonGi. Sokkal jobban tettük, hogy leszálltunk arról a rohadt libikókáról. Csak abban nem voltam egészen biztos, hogy melyikünk volt az, aki előbb tette ezt. "

Az öcsém ennek ellenére sokszor elterelte a figyelmemet...

" Bármikor, amikor véletlenül az utcán valaki beszélni kezdett a BTS-ről, JuWon hangos kiáltozásba kezdett és úgy tett, mintha annyira izgatottá vált volna egy teljesen random épület miatt. Nem csak idegen emberek, hanem az elején még én is úgy néztem rá, mint aki megőrült. Csak később jöttem rá, hogy mindezeket miért csinálta és azonnal meglágyította a szívemet. Nekem volt a legjobb öcsém a világon. Erre volt az egyik példa az, hogy mikor véletlenül pont Londonban voltunk akkor, mikor BTS odalátogatott egy turnéja miatt, JuWon konkrétan bezárt a hotelszobámba és nem engedett ki, csak ételt adott be nekem több napon keresztül. Ugyan rettentően haragudtam rá, de később mindent megértettem. "

Azonban egyik nap beteg lett...

" Mind a ketten tudtuk, hogy kockázatos az öcsémmel ennyi helyre elmenni, hisz bármikor lebetegedhetett volna vagy rosszabb. Épp ezért mindig nagyon vigyáztunk. Csak egyetlen egy alkalom volt, mikor az öcsém meg tudott hatni a kiskutyanézésével és rávett, hogy játszunk a hóban. Nem tudtam, hogy emiatt a kórházban fog kikötni. Először Németországban voltunk, ott kicsit jobban lett, így eldöntöttük, hogy visszatérünk Dél-Koreába, hogy megvizsgálják az állapotát. Valamiért viszont egyáltalán nem lett jobban. Az orvosa bent tartotta a kórházban, én pedig szinte vele éltem bent. NaRinak nem mondtunk semmit, JuWon nem akarta, hogy ilyen állapotban lássa. Egyre vékonyabb volt és sápadtabb. A lélegeztetőgép szinte mindig rajta volt. A rohamai egyre rosszabbak lettek. Fájt látnom szenvedni, de még jobban fájt, hogy nem segíthettem rajta. Ő csak mosolygott és tűrte a különféle kezeléseket. Még ő nyugtatgatott engem, holott ennek fordítva kellett volna lennie. Nem tudtam mást tenni, mintsem, hogy mellette maradtam, fogtam a kezét és reménykedtem a legjobbakban. "