Repülni és zuhanni (✓)

Prológus

Lassan előrelépek, és megköszörülöm a torkomat, hogy a jelenlévők jobban halljanak. Kihajtogatom a lapot, amire gondosan leírtam mindent, amit mondani szeretnék. Ez az utolsó lehetőségem, hogy színt valljak, bár már így is késő.

-"Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek."

(Kányádi Sándor: Tudod...)

Egyszer azt mondtad nekem, hogy te nem hiszel a csodákban, hogy minden gyerek mese hazugság, mert azt sugallják, hogy van 'Happy end', pedig szerinted nincsen, mert az életben nincsenek főhősök sem, akiknek végül minden megadatik. Itt csak mi vagyunk. Mi, átlagosak.

Emlékszem, mennyi álmod volt, amit féltél megvalósítani, mert attól tartottál, hogy elmúlnak majd. Azzal magyaráztad, hogy ha egyszer eléred a végtelent, nem akarsz utána megint két lábon a földön állni.

Emellett azt is tudom, hogy akkor még nem értettem... de most már értem. Tudom, hogy kissé későn, de most jöttem rá, hogy valójában mennyit jelentettél nekem, mert azzal, hogy most nem vagy itt olyan, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Érzem az ürességet, ami utánad maradt. Mert elröpítettél egészen az egekig, de most zuhanok... pedig már nem akarok visszajönni. A fellegekben akarnék maradni, ahova együtt jutottunk el.