Tessa Spark egy huszonnégy éves, átlagos, egyetemista lány. Orvostanhallgató. A családjával él egy kis faluban, Kansas államban. Van egy gyönyörű kishúga, Molly. Egy fekete csődöre, Dörgő, és persze imádott kutyája, a dán dog Loki.
Egy nap mikor ki...
Miután Loki kiment, kihasználva az alkalmat, egyből a kezembe vettem a sisakját. Bár nem mondanám kifejezetten annak.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
A teteje nyitott volt, lényegében olyan, mint egy fejpánt, amire az arc védelme érdekében kétoldalt levitték a fémet. Gyönyörű munka volt, sütött róla, hogy nem emberi kovácskezek alkották. Színe arany volt, finoman ívelt szarvai az ég felé álltak. A készítője egy kis zöld színt is vitt rá (író:sajnos a kép nem ilyen), ezzel karakteresebbé téve. Késztetést éreztem arra, hogy a fejemre tegyem, de nem mertem. Mit fog gondolni, ha visszajön, és meglátja rajtam? Mivel nem akartam csendben ücsörögni, így a telómat a kezembe vettem, és bekapcsoltam egy nyugis zenét. A hifihez most nem akartam menni.
Törökülésbe felhúztam a lábaimat, és tovább szemléltem a sisakot. Kis idő elteltével Loki visszajött. - Nem ettük meg a popcornt- néztem a tálra- És Jensen sem adta oda azt a meglepit, amit mondott. Pedig lemásztam róla- majd rájöttem, mi is van a kezemben- Öm... Bocsánat- szabadkoztam zavartan, majd gyorsan az ágyra tettem az arany csodát magam mellé- Csak... Kíváncsi voltam. És... Nagyon szép is, meg hát... Kicsit művész lélek vagyok, na, és szerettem volna megszemlélni- pillantottam rá ártatlanul, mire elmosolyodott. - Van ezen kívül egy másik is- emelte fel, és ült le mellém ismét. Hirtelen megcsapott az illata. Eddig nem is figyeltem fel rá különösebben, de most valahogy sokkal intenzívebben éreztem. Kellemes volt, és megnyugtató. Fenyő, tengeri só, és leheletnyi citromfű keveréke. Magam elé meredve elmosolyodtam. Utoljára akkor éreztem ezt, mielőtt... Igen. Jake mellett. Jensen mellett ez természetes, hisz a bátyám, kiskölyök korunk óta legjobb barátok vagyunk. De Jake más volt.
Tél volt, a hó lágyan hullott. Egy kellemes kis kajáldában ültünk, ami a törzshelyünké nőtte ki magát, és szokásunkhoz híven, gofrit rendeltünk. Imádtam, ahogy a Nutella ráolvadt a meleg tésztára. Bár lehetetlen volt enni. Jake mindig nevetett azon, ahogy összetejszínhaboztam az orromat, mikor a gofriba haraptam. Én pedig bosszúból az övét. Miatta mindig ellógtam a tanszobákat, de sosem volt belőle probléma. Úgy tudták, előkészítőkre járok, vagy korrepetálásokra. De fél hatra mindig visszaértem, hogy tényleg semmi gyanús ne legyen. A gofri elfogyasztása közben és utána is sokat beszélgettünk. De volt, hogy csak csendben ültünk egymás karjaiba zárva. Megnyugtató volt. Biztonságban éreztem magam. Jake mindig időben visszakísért a koleszba. De már visszaindulás előtt fél órával szólt, hogy most már menni kéne. Túl jól ismert. Szállóigévé vált köztünk a bizonyos "Na jóóó..." mondat. Ugyanis mindig ezt mondtam, amikor készülni kellett. - Na jó... Menni kéne- és ugyanúgy nem csináltam semmit, csak Jake-hez bújtam. - Na jó, most már tényleg indulunk- és jobban belefúrtam magam Jake karjaiba. - Na jó... - szólaltam meg ismét tíz perc elteltével. - Na jó...? Ez most csak öt perces lesz? - nevetgélt mellettem a fiú. - Nem, szerintem három- válaszoltam. - Na jó, gyerünk- simogatta meg a vállamat, ahogy ölelt- Elkésel, és baj lesz. - Nem akarok menni. Itt akarok maradni veled. - Hidd el, én se szeretnék mást, csak hogy hazagyere velem, de nem lehet- mondta, majd felállt, és elkezdett készülődni. Igaza volt. Egy-két perc után én is nekiálltam öltözködni. Kéz a kézben sétáltunk vissza a kolesz elé. Csókcsatáink elköszönéskor minimum öt percesek voltak. És még az után is tíz percig csak összeölelkezve álltunk, és hallgattuk, ahogy a hó hullik. Végül elváltunk egymástól, ő kiindult a buszmegállóba. Addig néztem a távolodó alakját, amíg el nem tűnt a kanyarban, ahonnét még egy utolsót intett. Minden tökéletes volt. Vagyis... Csak annak hittem. De vak voltam. Ó, de mennyire!
