Arrogáns vőlegényem ~Jungkook ff.~ /Befejezett/

10.

- Jimin, én nem...

- Tudom. - szakított félbe egy halovány mosollyal az arcán.

Nagyot sóhajtottam és, bár kissé lenyugodtam, mégis ezerrel vert a szívem, amikor Jimin szomorúan csillogó szemeibe néztem. Felé lépkedtem és leültem mellé, mire ő felém fordult és magához ölelt.

- Sajnálom - dünnyögtem mellkasába.

- Ne tedd! - rázta meg fejét, amennyire csak tudta a nyakamtól. - Én csókoltalak meg. Istenem, annyira sajnálom, EunSoo! Kérlek, ne haragudj rám!

Jimin elvált tőlem és ajkait harapdálva pillantott ujjaira. Zavarában azokkal játszadozott, így teljesen egy védtelen kisegyereknek tűnt.

- Figyelj, Jimin. - fogtam meg mindkét kezét és összekulcsoltam őket az enyéimmel, mire ő csakis az összegabalyodott ujjainkat figyelte. - Nem haragszom rád, hiszen nem mondhatja meg senki sem, hogy kit szeress. Nem tehetsz róla, hogy én vagyok az illető, akit te szeretsz. Én is szeretlek téged, de csak legjobb barátként. Valamilyen formában olyan vagy nekem, mint egy testvér. Én nem tudok rád másként tekinteni és nagyon sajnálom.

Jimin felpillantott rám és csak akkor vettem észre, hogy könnyei teljes arcát elárasztva potyogtak le nadrágjára. A szívem szakadt meg a látványtól, sosem láttam még őt sírni és ez eddig életem legfájdalmasabb látványa volt. Miattam sírt. Miattam, mert visszacsókoltam, mert megbántottam.

- Jaj, Jimin. - fontam karjaim a nyaka köré és haját kezdtem el simogatni. - Kérlek szépen ne sírj, mert akkor én is sírni fogok.

A fiú nem válaszolt, csak halkan szipogott, miközben jobban magához szorított. Láttam, ahogyan vállai megrázkódnak. Éreztem, hogy könnyei végigfolynak nyakam vékony bőrén. Akkor törött el a mécses, amikor Jimin felsírva mondta ki azt az egyetlen szót, amitől azon nap a legjobban féltem, hogy kimondja.

- Szeretlek, EunSoo..

▪️▪️▪️

Jimint, amint lenyugodott, felküldtem arcot mosni, aztán pedig aludni. Még mindig a sokk hatása alatt voltam, ugyanis nem mindennapi, amikor a legjobb barátod szerelmet vall. Szerencsére normálisan meg tudtuk beszélni, hullajtottunk néhány könnycseppet, de ez még belefért. A barátságunk ugyanúgy folytatódik, csak most már eggyel kevesebb titokkal. Mérhetetlenül sajnálom, hogy én nem tudom őt ugyanúgy szeretni, mint ahogy ő engem, de örülök, hogy megtudtuk beszélni, mert nem is tudnám, mi lenne, ha Jimin nem lenne az életem része. Szinte egymáshoz vagyunk nőve, mintha egy lenne a gondolkodásunk és néha az érzelmeink is, csak nála kissé erősebb.

Ragaszkodtam ahhoz, hogy mellette legyek addig, ameddig el nem alszik, így megvártam, míg az első nyugodt lélegzetvételeit meg nem hallom. Amint megbizonyosodtam arról, hogy elaludt, csendben kiléptem a szobámból és a nappaliba vettem az irányt, ahol egy tényleg nem várt személy terpeszkedett a kanapén.

- Mit keresel már megint itt? - álltam meg a kanapé mellett.

- Sírást hallottam, úgy látszik Jiminie elég törékeny kis pára. - vigyorgott, amit én egy fintorral fogadtam.

- Addig ne beszélj róla, míg meg nem ismered! - emeltem fel a hangom, hiszen bármi áron megvédem Jimint.

Jungkook csak elkuncogta magát, majd a mellette lévő üres helyet megpaskolta, jelezve, hogy üljek le. Morogva foglaltam helyet a kanapé másik végében, mire ő felvonta a szemöldökét.

- Nem harapok. - vigyorgott.

- Mi a bajod? - ráncoltam szemöldököm. - Mi az oka, hogy így viselkedsz velem?! Egyszer kedves vagy és segítőkész, sőt, megbízható, a másik pillanatban meg idegesítő és csak bunkó! Mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem?