Arrogáns vőlegényem ~Jungkook ff.~ /Befejezett/

21.

- Jungkook... - mondogattam nevét másodpercenként. Könnyeim megállíthatalanul potyogtak szemeimből, Jungkook mellkasára. Karjaimmal szorosan öleltem őt, míg ő a kezével lassan hajam kezdte el simogatni, hogy valamennyivel lenyugtasson. - Jungkook...

A fiú nagyot sóhajtott, majd vállaimat megragadva tolt el magától, amit halk nyüszítéssel jeleztem, hogy nekem ez nem igazán tetszett. Fejemet lehajtottam és ujjaimat tördelve szipogtam halkan. Nem mertem a szemébe nézni. Egy csepp gyengeséget sem szerettem volna előtte mutatni, ami már persze megtörtént már, mégis azon voltam, hogy ne mutassak többet a törékeny énemből. Folyamatosan szipogtam és csak álltam előtte, míg jobb kezemmel szememet dörzsöltem meg, hogy könnyeim alább hagyjanak.

- Miért sírsz? - szólalt meg most először, amióta berontottam hozzá. - EunSoo! - szólt kissé hangosabban, de akkor sem néztem fel rá. Féltem. Féltem, hogy ha elmondom neki, mit halottam, akkor elzavar és rám lesz ideges. Engem fog hibáztatni és nekem fog fájni mindez. Jungkook ismét sóhajtott, majd ujját állam alá helyezte és kissé megemelte.

Beletörődve sorsomba, félve rá pillantottam, de fejemet nem emeltem fel. Jungkook erősebben tolta fel fejemet, így nem volt ellenvetésem. Tekintete megváltozott, amint feltárult előtte a sírastól piros és foltos arcom, illetve még mindig könnyes szemeim.

- Miért sírsz, hm? - ajkai halvány mosolyra görbültek, ami adott némi erőt arra, hogy mélyen beszívjam a levegőt és eresszem azt ki.

- Anyáék... - számra haraptam, mivel egy röpke pillanat alatt szállt el az a kis bátorságom is, amit öszekapartam magamban.

- Mi van velük? - próbált szóra bírni, még a vállamat is megrázta.

Szemeimet öszeszorítottam, ajkaimat egymásnak préseltem, majd egy mély levegő után belekezdtem.

- A szüleink azt tervezik, hogy összeköltözzünk, miután betöltjük a tízennyolcat. De én ezt nem akarom, nem állok rá készen és gondolom te sem. És kérlek ne utálj meg jobban, mivel tudom, hogy már utálsz, de kérlek most az egyszer nézd el, hogy ilyen szerncsétlen vagyok és bocsáss meg, megrpóbálok velük beszélni, csak kérlek ne... - hadartam volna el egy szusszra, ám Jungkook izmos mellkasa csapódott arcomnak. Karjait körém fonta és erősen szorított magánál tartva engem.

- Csak fogd be. - motyogta nyakamba. Kitágult szemekkel és ökölbe szorított kezekkel álltam ölelésében. Teljesen ledöbbentem. - Miért te lennél a szerencsétlen? Buta vagy, Eun!

- Mi? - váltam el tőle. - N-nem ha-haragszol?

- Miért haragudnék, amikor te is bele vagy rángatva ebbe az egész helyzetbe? - tette csípőjére kezét, így felsőteste mégjobban szúrta szemeimet. Lehunytam a szemeim és valami szépre próbáltam gondolni, hogy eltereljem gondolataim azokról a hihetetlenül jól megtervelt képkockákról itt az elmémben. - Egyszerűen csak megkéne szökni.

- Aha... - motyogtam teljesen elbambulva. Azok a kockák és mellizmok annyira elvették az eszem, hogy akaratlanul is kifolyt a nyálam. Ez kínos.

- Yah! Azért már ne vidd túlzásba! - takarta el karjaival testét. Most aztán mindennek lehordtam azokat a gyönyőrű, izmos karokat, amik már olyan hatalmasak voltak, hogy szinte egy bőrfelület sem tárult kíváncsi szemeim elé. - Legalább a nyálad töröld le! - nyúlt számhoz és hüvelykujját végighúzta ajkaimon, majd szám sarkánál.

- Mi? Ja! Bocsi-
- Jeszus! - takartam el a szemem, amint észbe kaptam.

- Aranyos vagy. - kuncogott, majd gyorsan felkapott egy pólót.

- Neked nincsen vastagabb felsőd? - hagytam figyelmen kívül előző kijelentését, amitől szívem hevesebben vert. - Megfogsz fázni!

- Én pedig már elmondtam neked, hogy majd akkor te fogsz ápolni. - mosolygott rám féloldalasan, majd engem kikerülve indult ki a szobából.

Követtem őt a konyháig és csak figyeltem, hogy milyen otthonosan jár a konyhában. Elég vicces kijelentés, hiszen az otthonában van, de mindenki tudja, hogy a férfiak ötven százaléka meg sem közelíti a konyhát. Erre itt van Jungkook és épp Ramen-t készít a konyhában, teljesen egyedül. Nem mintha annyira nehéz lenne elkészíteni, de azért velem is meggyűlik a baja.

Kíváncsian elé álltam és figyeltem fürge kezét, ahogy a tésztát kavarja a pálcikákkal. Arcára egy érzelem sem ült ki, így megmertem fogadni, hogy épp nem gondolt semmire, bár honnan is tudhatnám. Jungkook felém fordult, karjait kinyújtva. Félénken ugyan, de visszaöleltem, de ő meg sem érintve, hajolt el tőlem, kezével egy tojással.

- Mit csinálsz? - nézett rám visszatartott nevetéssel. Ajkait beharapta, hogy még véletlenül se röhögjön fel szerencsétlenségem miatt. - Csak a tojásért nyúltam.

- Rájöttem... - hajtottam le fejem és ujjaimat kezdtem el piszkálni zavaromban.

- Na! Aranyos volt. - karolta át vállamat, ezzel is magához vonva félig megölelve. Remegő kezemmel átkaroltam derekát és kényelmesebbnek találtam, ha ráhajtom fejem a vállára, így azt tettem.

Teljes döbbenetemre egy kézzel fogta meg a tojást és beleütötte a Ramenbe.

- Megőrültél?! - fakadtam ki, miközben karjára csaptam. - Így teljesen rossz íze lesz, te marha!

- A Ramen csak tojással az igazi, szóval maradj csendben! - csitított el. Ajkamat legörbítve vetettem be boci szemeimet, ami már annyiszor segített. Csak nem éppen Jungkooknál... - Nem hat meg.

- Ch... - hagytam ott a kajával, majd az asztalhoz ültem és vártam a konyhatündért, hogy végre tálaljon.

- Ne is segíts, minek azt? - kérdezte gúnytól csöpögő hangjával, mire én fintorogva ragadtam meg a kezében lévő két tálat, és letettem az asztalra. - Sokkal jobb, köszönöm!

Miután ő is leült, síri csendben kezdtünk el enni. Legalább is Jungkook. Én csak túrkáltam a tálban lévő tésztát. Ismét eszembe jutottak azok a szavak, amik a szüleim szájából eredtek, így a gyomrom mégkisebbre zsugorodott.

- Nem eszel? - szólalt meg Jungkook. - Melegen a jó, mire vársz?

- Szerinted van esély kettőnkre? - hagytam figyelmen kívül kérdését. Jungkook meglepetten nézett fel rám, még a rágást is abbahagyta. - Kérdem úgy, hogy megtudnánk bírkózni azzal a ténnyel, hogy mi együtt fogunk élni?

- Nem látom akadályát. - vonta meg vállait. - Ha nem lennél sokszor olyan elviselhetetlen, akkor arany életem lenne.

Szavai hallatán szemeimet összehúztam és kinyujtottam rá a nyelvem.

- Na ezt szívesen megnézném mégegyszer! - emelte fel hangját, miközben a pálcikákkal a számra mutatott. Kezemet reflexből raktam az említett részre, hogy még azt se láthassa.

- Megtudnánk őket győzni, hogy még ne költözzünk? - remegett meg hangom a végére, hiszen bele sem mertem gondolni, hogy Jungkookkal éljek egy házban, kettesben méghozzá.

- Nézd... - ült fentébb a széken. - Hiába könyörgünk nekik, őket semmi sem hatja meg. Az lesz, amit ők mondanak, sajnos.

Meglepve fogadtam, hogy ilyen könnyedén veszi ezt az egész összeköltözést. A helyében jó messzire elmenekülnék, csak hogy ne kelljen egy ilyen fajta lánnyal élnem, mint én.

- De én nem szeretnék veled lenni... - motyogtam, amit meghallott. Szemeiben ismeretlen csillogást véltem felfedezni, valami megmagyarázhatatlant.

▪️▪️▪️

Az iskolát a hátam közepére sem kívántam, hiszen JiSoo már odáig fajult, hogy néha napján megtép engem. Napok óta zaklat és merem azt allítani, hogy veszélyesebb, mint eddig bárki. Arról nem is beszélve, hogy Jungkook kis bandája is beszállt JiSoo mellé, hogy egytől egyig megalázzanak és bántsanak mind lelkileg, mind fizikailag. Persze erről nem szóltam senkinek, Jiminnek meg pláne. Túlságosan aggódna miattam és semmire sem tudna figyelni. Inkább visszatartottam a kikívánkozott szidkozódásokat és átkokat.

Jungkook azóta a nap óta ismét került. Sok mindennek láttam már őt, de még olyan csalódott fejet, mint amivel ma besétált a suli kapuján, még nem láttam. Arról nem is beszélve, amikor rámnézett.
Több időt töltött JiSooval, aki méghozzá élt is az alkalommal. Röviden, az életem egy szenvedés volt, amit elképzelhettem volna és akkor még fogalmam sem volt, hogy nem lett volna szabad ennyire elkiabálnom magam az életemmel kapcsolatban.