C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 6

Az elkövetkezendő pár nap kifejezetten kellemesen telt. Castiel-lel elég érdekes beszélgetéseket folytattam le, amiknek nagyrésze továbbra is beszólogatásból állt (hol így – hol úgy), Lysander-rel egyre többet beszélgettem, eleinte Castiel miatt, aztán már legnagyobb örömömre 'csakúgy' is.

Lysander egyébként nagyon rendes és segítőkész, mindamellett meglepően jó a humora és olyanokat tud odaszólni nekem, hogy majd' leesem a székről a nevetéstől.

Rosa-val csak szorosabb lett a barátságom. Oly annyira, hogy így, hogy végre péntek van és elérkeztünk a hétvége küszöbére, kitalálta, hogy menjek el hozzájuk. Illetve, pontosabban Leigh-ékhez, mert ő is oda készült. Örömmel igent mondtam.

Természetesen Alexy-vel is jóban vagyok továbbra is, aminek köszönhető tegnap vele és Armin-nal mentem moziba suli után. És hát... Ezek után azt kell mondanom, hogy Armin-nal is jól kijövök. Alexy viszont nem szereti a párosunkat, mert lényegében végigkommentáltuk a filmet. Azért miután kimentünk a mozi elé, megnyugtattam kicsit Alexy-t, hogy mivel most Armin-nal is összebarátkoztam, akár hozzájuk is átmehetek és nézhetünk ott is filmet, mert a tesója se akarna kidobni.

És ami az - in a way - legfontosabb: Dake leszállt rólam. Ugyan néha még összehúzott szemmel, utálkozva mered rám, de nem zaklat. Bár emiatt kicsit ideges vagyok, Lysander azt mondta, felesleges ezen stresszelnem, amíg úgysincs semmi. Igyekszem hallgatni rá. Nem mindig könnyű, de legalább tényleg igyekszem. És a szándék a fontos, vagy mifene...

Az egyetlen... problémaszerűség otthon volt mostanság. Méghozzá Emma-val.

Ugyan nem zárkózott be többször a szobájába, de szinte minden délután sötétedés után ért haza. Anyáéknak meg azt mondta, hogy valami új barátnőjénél volt. Anya se, apa se gyanakodott. Egyedül én. Valahogy túl lelkes volt, ahhoz képest, hogy "csak" egy barátnőnél volt. Persze amíg nem nyílik meg, nem sokat tudok kezdeni a dologgal. De ettől még nagyon aggódom miatta.

Rosa meghívásának hála, pénteken, az utolsó óránk után ketten ácsorogtunk a suli előtt, és Lysander-t vártuk, aki nyilván haza készült, ami mivel ott volt, ahova mi is mentünk, jó barátokhoz híven, nem hagytuk magára. Végül Castiel-lel az oldalán érkezett meg hozzánk.

–Indulhatunk? - mosolyodott el Lysander.

–Persze. - biccentett Rosa.

–Akkor... Sziasztok, srácok! - intett körbe Castiel.

–Te nem jössz? - csodálkozott el Lysander. –Úgy volt, hogy próbálunk...

–Tudom. De... Most nem a legalkalmasabb az időpont.

Lysander tekintete rám ugrott, de ugyanolyan hirtelen el is nézett. Idegesen meredtem rá és Castiel-re.

–Na, jó. - elégeltem meg a hallgatásukat. – Cast-drága nagyfiú már, el tudja dönteni, mikor és... kikkel alkalmas neki az időpont a próbára. Én viszont szeretnék indulni. - tettem hozzá sértődötten.

Castiel-nek két felé arca van az irányomba. Az egyik az, amelyiket imádom. És talán... Szépen lassan kezdek belezúgni, amit viszont az Istenért el nem árulnék senkinek. A másik meg... Nos, igen. A másik arcát nem igazán tudom értelmezni. Olyankor totális köcsögként viselkedik. Vagy talán az jobban leírja a hozzáállását, hogy olyan, mintha rühellne. Vagy legalábbis, mintha negatívan vélekedne rólam. És nyilván a két arca teljességgel összeegyeztethetetlen egymással.

Castiel ezúttal úgy nézett rám, mint akit meglepett a kirohanásom. Oké, valószínűleg tényleg meg is lepte, de nem éreztem jogosnak, hogy joggal meglepődhet bármin is velem kapcsolatban.