C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 23

Amikor az ajtó váratlanul kivágódott, riadtan kaptam oda a fejem. Már percek óta ültem egyedül a teremben és nem is nagyon vágytam társaságra. Na, aki pedig belépett az ajtón, annak a társaságára meg aztán végképp nem vágytam.

Dake némán sétált a padjához, majd a székre dobott pulcsiját felemelve, már meg is indult az ajtó felé. Összeszorított fogakkal vártam, hogy megszólaljon. Mert tudtam, hogy meg fog.

–Mizu, Sky? - vigyorgott rám gonoszan, amikor már szinte megragadta a kilincset. Valószínűleg remélte, hogy meglepett a hirtelensége. Végülis... Akár össze is jöhetett volna...

Nem reagáltam, ami nem hiszem, hogy tetszett neki, mert a következő pillanatban visszafordult az ajtótól és leült... Castiel helyére.

Pár percig még bírtam a szótlanságot és valószínűleg, ha ül és mondjuk mobilozik, vagy valami, akkor tovább is bírom, de... Dake éppenséggel azzal foglalta el magát, hogy engem bámult. Azon kívül pedig, hogy ez elképesztően frusztráló volt, kezdett felidegesíteni is.

–Dake, mégis mi a francot keresel itt? - förmedtem rá.

–Ide járok. - tárta szét a karját.

–De nem most. - vágtam rá ingerülten.

–Igazából nem nagyon van kedvem hazamenni. - "töprengett".

Pislogás nélkül meredtem rá. Aztán egy határozott mozdulattal felkaptam a táskám és kiviharoztam a teremből. Vissza se néztem, de még pont hallottam Dake gúnyos nevetését, mielőtt becsaptam az ajtót.

A folyosóra kiérve pedig szemben is találtam magam a következő problémával: nem tudtam hova menjek. Merthogy Iris-hez még nyilván nem akartam. De haza se, köszönhetően annak, hogy az elmúlt napokban anyának is feltűnt, hogy egy idegroncs él a házban, és nem lettem volna képes egy anya-lánya beszélgetés lefolytatására (reméltem, hogy valakit sikerül rávennem, kísérjen el, de annyira le voltam tompulva egész nap, hogy időközben ez teljesen kiment a fejemből). És... Igazából ennyi. Más opció nem nagyon volt.

Kissé megtörten, és elkeseredetten sétáltam ki az udvarra. Ahol - nagyjából egy pillanat alatt felmérve a terepet - megláttam Lysander-t, amint épp Leigh-vel beszélgetett. Ezt egyrészt nem értettem, másrészt viszont az utóbbi pár naptól függetlenül megörültem Lysander-nek. Csupán egész rövid habozás után oda is léptem hozzájuk.

–Sziasztok. - mosolyogtam rájuk.

–Üdv. - intett Leigh.

–Skylar? - kerekedett el Lysander szeme.

–Zavarok? - pislogtam nagyokat egy nemleges válaszban bízva.

–Kicsit. - morogta Lysander.

–Te miről beszélsz? - vonta össze a szemöldökét Leigh. –A bandádról volt szó. Skylar is benne van, nem?

–Öhm... De. - vallotta be Lysander. –Beszélhetnék vele négyszemközt? - biccentett felém.

–Persze. - nézett rá értetlenül, majd odébb sétált, kerek négy lépéssel. Nem erőltette meg magát...

–Szóval? - pillantott rám, szúrós tekintettel.

–Lysander, kérlek. - kezdtem bele. - Tényleg ennyire haragszol? Mert én rettenetesen sajnálom. Komolyan.

–Félreérted. - csóválta a fejét. –Nem haragszom rád. Csak.... Nem gondoltam, hogy ilyen vagy. Mármint, hogy így reagálsz erre a helyzetre. Azt hittem, kitartóbb leszel. Hogy kitartóbb vagy. Nem is tudom... Valahol jogos a hozzáállásod. De mégse ezt vártam tőled.