C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 35

Deborah szorítása a csuklómon egyre szorosabb lett, ahogy átvágott velem a tömegen. Amúgy is alig kaptam levegőt, de egy idő után konkrétan a karom is fájni kezdett, ami szintén nem segített túl sokat.

– Igazából kíváncsi vagyok, mit fog szólni Cassy. – csacsogott Deborah.

– Aham. – motyogtam magam elé meredve.

Én láttam meg először. Pont „jókor" néztem fel ahhoz, hogy ne kerülhesse el a figyelmemet, amint alig öt méternyire tőlünk meghúzza a kezében tartott pálinkás-poharat. Ó, de jól kezdődik...

– Na, már látom is. – hallottam meg Deborah hangját.

– Igen, én is. – haraptam az ajkamba.

– Cassy! – kiáltott fel, és még integetni is kezdett a szabad kezével. Jézusom!

Castiel ekkor felénk kapta a fejét. És pontosan tudtam, mikor vett észre engem. Abban a pillanatban ugyanis egyszerre kerekedett el a szeme és ejtette el a kezében tartott poharat.

– Basszus. – rezzent össze.

Hát, igen. Ezzel tudtam azonosulni...

– Cassy, nézd kit találtam. – ráncigált magával Deborah.

– Oh, Skylar! – erőltetett egy mosolyt az arcára.

– Castiel. – biccentettem, majd gondolatban jól megfejeltem egy falat. Komolyan, mint valami rossz filmben.

– Épp arról beszéltünk Sky és én, hogy milyen jó is lenne valami program hármunknak. – magyarázta Deborah.

– Valóban? – vonta össze a szemöldökét Castiel.

Nos, igen. Az elmúlt pár hónapunk után ezt nehezére esett elhinni. És én ezért egy pillanatig sem tudtam hibáztatni.

– Jó, hát főleg én beszéltem, de Sky is egyetértett, ugye? – nézett ekkor rám.

– Ó, ha te azt tudnád! – dünnyögtem.

– Világos. – forgatta a szemét Castiel. Látszott rajta, hogy roppant kellemetlenül érzi magát.

– Hé! Ott van Iris. Köszönök neki. – sietett el Deborah. Csak a szemem sarkából láttam, de mintha, egy gonosz kis mosoly jelent volna meg az arcán. A kis... aranyos... Hogyne!

– Szóval hármas program. – támadt nekem Castiel.

– Ohó! Ugye vágod, hogy ez nem az én ötletem volt. Közel se. – emeltem fel a kezem védekezőn.

– Hát engem az pont nem érdekel, hogy kinek az ötlete volt. Egyáltalán minek álltál szóba vele? Mit hittél?

– A te exed, nekem mégis mit kellett volna hinnem? – meredtem rá dühösen. – Van esetleg problémád azzal, ha beszélek vele?

– Csak problémám van vele. – vágta rá.

– Hát ez nagyon édes. És miért is tehetek én erről. Szerintem nem olyan meglepő, ha azt mondom, hogy nem én mentem oda hozzá. Egyébként meg... miket meséltél neki rólam?

– Semmit. – rázta meg a fejét idegesen.

– Tudod, a lányok megérzik az ilyesmit. Vannak olyan pillantások, meg minden. Mit mondál rólam?

– Csak az igazat. – vonta meg a vállát, tetetett könnyedséggel.

– Aha, jól kezdődik.

– Nem tartozom neked semmivel. – förmedt rám.

– Mik ezek a hangulatingadozások már megint? És ki mondta, hogy tartozol nekem bármivel is? – meredtem rá.

– Az Istenért Sky, ha csak egy pillanatra is...

– Ha csak egy pillanatra is mi? – vágtam a szavába.

– Mit akarsz tőlem? – túrt a hajába, és egyszerűen nem kerülhette el a figyelmemet, mennyire remegett a keze.

– Én? – pislogtam értetlenül. – Én semmit. Jóval inkább Deborah...

– Ne! Csak ezt ne! Ne akard egy lapon említeni a kettőtök nevét.

Már majdnem rákérdeztem erre a dologra, mert a világért se akart megmagyarázni semmit, amikor megláttam közeledni Lysander-t. Akit úgy éreztem, határozottan le kellene rázni. Az sajnos elkerülhetetlen volt, hogy odaérjen hozzánk, így még a lerázásán is agyalnom kellett. Ezzel mondjuk legalább sikerült elterelnem a gondolataimat a Deborah-ügyről. Ideiglenesen.

– Castiel, szia! – lépett oda hozzánk Lysander.

– Hello! – intett neki Castiel, de valahogy egészen zaklatottnak tűnt.

– Nem beszélgethetnénk esetleg? Hárman. – folytatta Lysander.

– Miért akar ma mindenki Sky és az én társaságomban lenni? – fakadt ki Castiel.

– Hogyan? – ráncolta a homlokát Lysander.

– Deborah, aztán meg te... Kezd rohadtul elegem lenni ebből az egészből. – morogta, aztán egyszerűen otthagyott minket.

– Ez meg mi volt? – fordult hozzám Lysander.

– Egy elpuskázott lehetőség. – motyogtam, és közben erősen agyaltam a folytatáson. Értelmes ötletem nem volt. Értelmetlen, annál több. Kénytelen voltam egy ilyet kiválasztani. – Lennél szíves rám bízni Castiel-t?

– Úgy érted a beszélgetést? – kerekedett el a szeme. – Úgy tudtam, nem különösebben értesz egyet velem. Most meg egyenesen a saját feladatodnak akarod?

– Van egy ötletem. Mondjuk. – húztam el a szám.

– Értem. – biccentett Lysander. – Skylar. Én megbízom benned. De ezt most tényleg ne szúrd el.

– Nem terveztem. – sziszegtem.

Lysander-t magára hagyva elindultam Castiel után. Őszinteség. Igen, ez a volt a „nincs jobb ötlet" opció. Csak remélni mertem, hogy működni fog.

Amikor megpillantottam Castiel hátát magam előtt a tömegben, nem volt már időm végiggondolni, mit is csinálok pontosan. Minden mindegy alapon megragadtam Castiel karját és elhúztam magammal, egyenesen egy lehetőleg senki által nem látogatott helyre. És közben csak háromszor próbált meg lerázni.

– Akkor most... Most beszélgetni fogunk. – álltam meg előtte.

– Mégis miről?

– Rólad. Rólam. Ahogy tetszik. De ezt most megmagyarázod. Mi van Deborah-val?

Castiel nagyot sóhajtott és már azt hittem, neki kell állnom győzködni, de végül erre se volt szükség. Magától kezdett el beszélni.